A globalisták kedvében jár a német bíboros

Az egyik templom bejáratánál nemzeti zászló lebeg, a másik oltára felett pedig egy szivárványszínű; itt a Himnusszal zárul az istentisztelet, amott pedig a kereszt letakarásával.

GERMANY Fotó: Michael Dalder Forrás: Reuters

Az emberi jogok bajnokaként fellépő bíborosnak ugyan sokan a szemére vetették, amikor 2018-ban részt vett Trierben egy rokon nevű filozófus öt és fél méter magas szobrának felavatásán, meggyalázva ezzel a kommunizmus sok millió áldozatának emlékét, de most inkább maradjunk a nacionalizmus elleni felszólalásainál. Szembeötlő az, ahogy az Európába beözönlő más vallások jogaiért hadjáratot indító bíboros mennyire következetesen nem tesz különbséget az erőszakos nacionalizmus és a nemzeti öntudat vagy önrendelkezés fogalmai közt.

Politikai lélektársaival egyetemben elfelejti megemlíteni, hogy az egyházon belül előforduló korrupció és visszaélések orvoslása a középkortól számítva párhuzamban zajlott a nemzeti öndefiníció első próbálkozásai­val. Az egyház mára letisztult formája teljesen értelmezhetetlen lenne a nemzetállamokkal való sok évszázados szimbiózis ismerete nélkül.

A cseh huszita mozgalom az elsők között volt, amely a Biblia nemzeti nyelven terjesztése, a prédikáció laikusok nyelvén való megszólaltatása révén formálta a kereszténységet egy nyelvi közösség erkölcsi és hitbeli orientációs pontjává.

A Biblia nemzeti nyelvekre való fordítása az európai nemzetállamok formálódásának talán legfontosabb építőeleme volt, mely elvette a Szentírás kizárólagos értelmezésének jogát egy szűk egyházi elittől, és átadta minden egyes keresztény kezébe. Ebből profitáltak a latinul nem beszélő széles néprétegek, maga az egyház is, melynek immár tükröt tudott állítani minden Biblia-ismerő hívő, amikor az önkényesen próbálta értelmezni a szöveget és eszerint ítélkezni.

A „nacionalista nem lehet keresztény” felfogás tehát nemcsak abszolút anakronizmus, hanem újkori történelmünkben egyben gyakorlati teológiai megtagadása is azon közösségeknek, amelyekből az egyház táplálkozik. Korszerű kifejezéssel élve ez egy elitista antidemokratikus ösztönökből eredő nemzetkritika, amely Karl Marx-emlékmű-avatásokon ugyan helytálló, a keresztény közösségben viszont nem.

Ennek ellenére ez a felfogás ma egy uralkodó irányzat Európa történelmi egyházaiban. A kirekesztő, erőszakos nacionalizmus, amely megsérti nemzeti vagy etnikai kisebbségek nyelvhasználati jogát és kulturális örökségét, nyilvánvalóan ellentétben van a krisztusi szeretettel.

Ellenben ennek a jelenségnek a múlt vagy jelen szellemét előidézve lelkileg zsarolni azokat, akik a globalizmus helyett a nemzeti érdekeket tartják irányadónak, nem más, mint politikai félelemkeltés. Legjobban pedig akkor rántják le önmagukról a leplet e nemzetek feletti világpolgárságot prédikáló eminenciák, amikor lefasisztáznak nemzetközösségeket, mint ahogy teszik velünk, magyarokkal, míg más népeket felmagasztalnak pusztán divatos politikai kritériumok alapján.

Ilyenkor tehát nem úgy viselkednek maguk is, mint a legdurvább nacionalisták?

Az egymással versengő nemzeti öntudatok nem vonhatnak határokat a keresztény üzenet körül, de nem megengedhető az sem, hogy az evangéliumban megfogalmazott krisztusi univerzalizmust a nemzeti értékek sorvasztására félreértelmezzük, és megtagadjuk a szakrális teret azoktól, akik keresztény Európában kívánnak élni.

Ez az új klerikális globalizmus olyan szintre fejlesztette a harcát, amely mellett a klasszikus nacionalizmus rombolása eltörpül. Gyaníthatjuk, hogy a környezetvédelmet és a marxista szociális elméletből eredő emberi jogi aktivizmust új vallásként terjesztő szónoklatok mögött csak lusta csoportgondolkodás rejtőzik, amely egymással ellentétes igazságokat azért képes elfogadni, mert a sajátjában már régen nem hisz.

A szerző teológus, publicista