Különböző európai keresztény gyülekezetekbe betérve érti meg az ember egyházaink valódi törésvonalait. Az egyik templom bejáratánál nemzeti zászló lebeg, a másik oltára felett pedig egy szivárványszínű; itt a Himnusszal zárul az istentisztelet, amott pedig a kereszt letakarásával, hogy a soron következő vallási közösséget ne zavarják keresztény szimbólumok.
Ezt az ellentmondásokkal teli, de mégis egy demokratikus társadalmi evolúció során kialakult változatosságot a 2015-ös sorsdöntő események óta számban ugyan kicsi, de annál magabiztosabb és követelődzőbb hangok próbálják szinkronba hozni a korszellem szekuláris dogmáival. Politikai hangadók vallásos vetületeként serénykedő egyházi vezetők elkezdték megkérdőjelezni a kereszténység nemzeti kontextusban való megfogalmazását, és megkérdőjelezték az ezen alapuló interpretációs eszközök használatát a liturgiai és egyházi életben.
A keresztény közösséget immár nemcsak egy nemzetek feletti testnek képzelik el, hanem a nemzeti múltat és önmegfogalmazást aktívan tagadó, ezek ellen harcoló erőnek. Ez az attitűd számtalan helyen üti fel fejét, de Európában ennek talán legerőteljesebb képviselője a német püspöki kar elnöke, Reinhard Marx bíboros.
A Die Zeit egy 2018-as interjújában azt nyilatkozta, hogy az egyház a hatvanas évektől sokkal globálisabb szemléletet öltött, és ebből kiindulva az ember nem lehet egyszerre nacionalista és katolikus.
Keresztényként hazafiak és világpolgárok vagyunk egyaránt, nincs jogunk a jólétet Európa határain belül tartani és a kontinenst egy erődítménnyé alakítani. Marx a „populizmust” a sátánnal azonosítja, mert ez a másikban az ellenséget látja és félelmet kelt bennünk.
Ugyanitt Marx bíboros kifejti elégedetlenségét aziránt, ahogy Bajorországban egy rendelet alapján kereszteket helyeztek el közintézmények irodáiban, mert ez az ateistákkal és más vallások képviselőivel való konzultáció nélkül történt. Egy írásában ellenállásra szólítja fel a híveket a nacionalizmussal szemben, mert véleménye szerint egyes jobboldali nemzeti erők visszaélnek a tradíciók tiszteletével és a hazaszeretettel.
Az emberi jogok bajnokaként fellépő bíborosnak ugyan sokan a szemére vetették, amikor 2018-ban részt vett Trierben egy rokon nevű filozófus öt és fél méter magas szobrának felavatásán, meggyalázva ezzel a kommunizmus sok millió áldozatának emlékét, de most inkább maradjunk a nacionalizmus elleni felszólalásainál. Szembeötlő az, ahogy az Európába beözönlő más vallások jogaiért hadjáratot indító bíboros mennyire következetesen nem tesz különbséget az erőszakos nacionalizmus és a nemzeti öntudat vagy önrendelkezés fogalmai közt.
Politikai lélektársaival egyetemben elfelejti megemlíteni, hogy az egyházon belül előforduló korrupció és visszaélések orvoslása a középkortól számítva párhuzamban zajlott a nemzeti öndefiníció első próbálkozásaival. Az egyház mára letisztult formája teljesen értelmezhetetlen lenne a nemzetállamokkal való sok évszázados szimbiózis ismerete nélkül.
A cseh huszita mozgalom az elsők között volt, amely a Biblia nemzeti nyelven terjesztése, a prédikáció laikusok nyelvén való megszólaltatása révén formálta a kereszténységet egy nyelvi közösség erkölcsi és hitbeli orientációs pontjává.
A Biblia nemzeti nyelvekre való fordítása az európai nemzetállamok formálódásának talán legfontosabb építőeleme volt, mely elvette a Szentírás kizárólagos értelmezésének jogát egy szűk egyházi elittől, és átadta minden egyes keresztény kezébe. Ebből profitáltak a latinul nem beszélő széles néprétegek, maga az egyház is, melynek immár tükröt tudott állítani minden Biblia-ismerő hívő, amikor az önkényesen próbálta értelmezni a szöveget és eszerint ítélkezni.
A „nacionalista nem lehet keresztény” felfogás tehát nemcsak abszolút anakronizmus, hanem újkori történelmünkben egyben gyakorlati teológiai megtagadása is azon közösségeknek, amelyekből az egyház táplálkozik. Korszerű kifejezéssel élve ez egy elitista antidemokratikus ösztönökből eredő nemzetkritika, amely Karl Marx-emlékmű-avatásokon ugyan helytálló, a keresztény közösségben viszont nem.
Ennek ellenére ez a felfogás ma egy uralkodó irányzat Európa történelmi egyházaiban. A kirekesztő, erőszakos nacionalizmus, amely megsérti nemzeti vagy etnikai kisebbségek nyelvhasználati jogát és kulturális örökségét, nyilvánvalóan ellentétben van a krisztusi szeretettel.
Ellenben ennek a jelenségnek a múlt vagy jelen szellemét előidézve lelkileg zsarolni azokat, akik a globalizmus helyett a nemzeti érdekeket tartják irányadónak, nem más, mint politikai félelemkeltés. Legjobban pedig akkor rántják le önmagukról a leplet e nemzetek feletti világpolgárságot prédikáló eminenciák, amikor lefasisztáznak nemzetközösségeket, mint ahogy teszik velünk, magyarokkal, míg más népeket felmagasztalnak pusztán divatos politikai kritériumok alapján.
Ilyenkor tehát nem úgy viselkednek maguk is, mint a legdurvább nacionalisták?
Az egymással versengő nemzeti öntudatok nem vonhatnak határokat a keresztény üzenet körül, de nem megengedhető az sem, hogy az evangéliumban megfogalmazott krisztusi univerzalizmust a nemzeti értékek sorvasztására félreértelmezzük, és megtagadjuk a szakrális teret azoktól, akik keresztény Európában kívánnak élni.
Ez az új klerikális globalizmus olyan szintre fejlesztette a harcát, amely mellett a klasszikus nacionalizmus rombolása eltörpül. Gyaníthatjuk, hogy a környezetvédelmet és a marxista szociális elméletből eredő emberi jogi aktivizmust új vallásként terjesztő szónoklatok mögött csak lusta csoportgondolkodás rejtőzik, amely egymással ellentétes igazságokat azért képes elfogadni, mert a sajátjában már régen nem hisz.
A szerző teológus, publicista
