A Jobbik utolsó kocsmája

Az identitásválság miatti folyamatos kizárások és kilépések, az alapszervezetek feloszlása és feloszlatása, ami aktuálisan a Jobbikot jellemzi, az MDF politikai haldoklásának a tünetei voltak.

Budapest, 2019. július 12. Jakab Péter, a Jobbik frakcióvezetõje napirend elõtt felszólal az Országgyûlés plenáris ülésén 2019. július 12-én. MTI/Kovács Attila Fotó: Kovács Attila

A néppártosodás stratégiájának meghirdetésekor senki nem gondolta volna, hogy a Jobbik alapító nyilatkozatának egy kritikus mondata néhány év múlva a pártra is érvényes lesz: „Csalódottsággal figyeltük az 1990 után alakult pártok gyors elhasználódását, világnézeti vargabetűit, köpönyegforgatását, korrumpálódását, kiüresedését.” Bő másfél évvel a 2018-as választások után a Jobbik gyors elhasználódásának, világnézeti vargabetűinek, köpönyegforgatásának és kiüresedésének lehetünk tanúi.

A néppártosodás stratégiája önmagában nem volt rossz ötlet, de kimerült a fazonírozásban, a stílusváltásban, az önmérsékletben, a vadhajtások lenyesegetésében, és mindösszesen egy radikális vagy szélsőséges párt mérsékelt párttá válásában. A világnézeti, ideológiai és értékrendbeli alapok azonban képlékenyek maradtak. A párt nevében is megjelenített jobboldali identitást nyíltan nem adták fel, de azt azért senki nem merné állítani, hogy íme: a Jobbik már egy kifejezetten mérsékelt jobboldali vagy konzervatív pártként járja be a néppártosodás további útjait.

Radikális vagy szélsőjobboldali pártok ilyen plasztikai műtétre, mint a Jobbik, még nem vállalkoztak. Olaszországban a Gianfranco Fini fémjelezte nemzeti konzervatív Nemzeti Szövetség úgy jött létre a posztfasiszta Olasz Szociális Mozgalomból, hogy egy rövid előkészítő szakasz után új pártot alapítottak új névvel, új alapokon. De a Nemzeti Szövetség megmaradt jobboldalinak a jobboldali térfélen, és sikerrel töltötte be más pártokkal, főleg a Silvio Berlusconi vezette Forza Italiával azt az űrt, amit a mérsékelt jobboldali Kereszténydemokrata Párt maga mögött hagyott az összeomlása után.

A szélsőjobboldali Svéd Demokraták viszont egy békésebb politikai evolúció során nőtték ki magukat egy klasszikus konzervatív párttá, de ez is azért történhetett meg, mert a jobbközép-konzervatív Mérsékelt Párt egy liberális jellegű centrumpárttá mérsékelte túl magát. Ausztriában a jobboldali Szabadságpárttal nem fogna össze a baloldal, de a Szabadságpárt sem vetkőzne ki magából a baloldal kedvéért, hogy a jobbközép Néppárt helyett kerüljenek hatalomra. A Jobbiknak tehát az identitásvesztés elkerülése végett a jobboldali konzervatív szavazók elhódítására kellett volna törekednie.

Simicska Lajossal a háta mögött azonban a Jobbik egy orosz rulettel egyenértékű „mindent vagy semmit” játszmába kezdett. 2018-ban a választáson a Jobbik hozta ugyan a formáját, és ugyanazt az eredményt érte el, mint négy évvel korábban, de egy tapodtat nem mozdult előre. Áttörést az ellenzéken belül sem tudott elérni: balliberális szövetségesei együttesen több szavazatot kaptak, mint a Jobbik.

A néppártosodás offenzívája kifulladt, de a relatíve jó választási eredmény ellenére a párt belülről megrendült. A Jobbik azonban nem azért került válságba rögtön a választás után, mert annyira visszaesett volna a választói támogatottsága, és ezért, tehát a számok miatt tört volna ki lázadás a pártvezetés ellen, hanem egyszerűen azért, mert nem kerültek hatalomra. Minden tétet a hatalomváltásra tettek fel, ezért a választásig minden bajt a szőnyeg alá lehetett söpörni, és radikálisan Fidesz-ellenes kommunikációval elterelni róluk a figyelmet.

A hatalomra kerülés csak akkor lehetett volna gyógyír a már beindult erjedésre, ha a párt nyerte volna meg a választást. Nagyjából akkor is végbement volna az, aminek most szemtanúi vagyunk, ha csak dominált volna egy győztes ellenzéki koalíciót. Egyszerűen azért, mert egy jobboldali Jobbik nem természetes szövetségese a balliberális pártoknak, amelyek egy jobboldaliságától megfosztott Jobbikban és végső soron a párt felmorzsolásában érdekeltek. Vona Gáborék mintha vakok és süketek lettek volna, hogy ezt nem érzékelték.

A Jobbik még mondhatja azt, hogy az ellenzék vezető pártja, de Jakab Péter és az új pártvezetés nem gondolhatja, hogy az MSZP-t leszalámizó Gyurcsány-párt és a parlamenti mandátumokra farkaséhes Momentum a Jobbik vezetésével kíván nekivágni a 2022-es választásnak.

A Jobbik minden olyan lépése öngyilkosság, ami a balliberális pártokhoz való asszimilációt szolgálja. Kivéve, ha Jakab Péteréknek pont az a célja, hogy a Jobbikból balliberális vagy balliberálisoknak kedves pártot faragjanak, akár annak árán is, hogy a Jobbik kis vagy mikropárttá válik. De Kapolyi László is addig domesztikálta a Szociáldemokrata Pártot az MSZP-hez egy Fidesz-ellenes „baloldali összefogás” kedvéért, amíg pártja ki nem múlt.

A „néppártosodás” csak arra volt jó, hogy a balliberális pártok és azok értelmiségi holdudvara számára nemzetközileg szalonképessé tegyék a pártot. Mégiscsak nonszensz lett volna, ha antiszemita nácikkal fognak össze egy demokratikus felhatalmazást nyert kormánnyal szemben. Az, hogy a Jobbik vezetői szinte versenyeztek egymással annak bizonygatásával, hogy korábbi szélsőséges megnyilvánulásaikat nem gondolták komolyan, mert csak egy tudatosan kidolgozott politikai technikának szánták, kétélű.

Normális ember nagyon nehezen hiszi el, hogy nem hazudik az, aki azzal mentegeti magát, hogy azért nem rossz ember, mert akkor, amikor rosszat tett, hazudott. Gyurcsány Ferenc sem tudott máig kikeveredni abból, hogy miben mondott igazat Balatonőszödön, amikor bevallotta, hogy hazudtak. A jobbikosok őszinteségi rohama elégnek bizonyult ahhoz, hogy a nyugati liberális sajtó mélyen hallgasson az általa korábban lenácizott párt múltjáról, de a „néppártosodott” Jobbikot az Európai Néppártnak esze ágában sincs felvenni a tagjai közé.

Alapító nyilatkozat ide vagy oda, a Jobbik nem tanult más magyar pártok sorsából. Az MDF abba pusztult bele, hogy Dávid Ibolya 2004-től teljesen szembefordította pártját a Fidesszel, hogy a Fidesz visszaszorításával a jobboldal vezető erejévé tegye az MDF-et, és választást nyerjen 2006-ban.

A parlamentbe azonban éppen hogy csak bejutottak, és 2010-re sikerült leamortizálniuk az MDF-et. Dávid balliberális tanácsadókra hallgatott még abban is, hogy hogyan legyen modern konzervatív, és egy volt MSZP-s liberális politikust, Bokros Lajost tett meg miniszterelnök-jelöltnek.

Az identitásválság miatti folyamatos kizárások és kilépések, az alapszervezetek feloszlása és feloszlatása, ami aktuálisan a Jobbikot jellemzi, az MDF politikai haldoklásának a tünetei voltak. A végjáték kezdete. A parlamentből való kiesés után az MDF helyébe alapított Jólét és Szabadság Demokrata Közösség már a Makay Zsolt által levezetett csődeljárás terméke volt. Hasonló utat járt be az SZDSZ is, amely a halálos ágyán, de még a túlélés reményében Retkes Attila vezetésével tagadta meg korábbi önmagát.

Jakab Péternek két éve van, de esélye nincs arra, hogy ne osztozzon Makay Zsolt és Retkes Attila politikai sorstalanságában. Kertész Imre után szabadon: Utolsó kocsma és Felszámolás címmel Jakab Péter sorsa lesz megírni a Jobbik történetének utolsó fejezeteit.

A szerző politológus