Az történt, hogy nemrégiben két vagy három helyen is finom pizzát kaptam. Nem is csúcsgasztronomikus-szuperkulináris helyeken. Egyszer egy nemrég elstartolt külvárosi étteremben, másszor egy viszonylag menő talján trattoriában, harmadszor egy pláza étkezőudvarában újra felbukkant lánc sütödéjében. Michelin-csillagot és Gault Millau-szakácssapkát nem siettem osztogatni egyiknek sem, szimplán csak ízlettek a dolgok. Annyira, hogy pár nappal később haza is vittem az említett lánc termékéből két példányt. Nyomban nekiláttunk a családdal – és orrba vert bennünket a meglepődés. A legkevésbé sem estek jól ezek a pizzák akkor már. Mert megpunnyadtak útközben. Reménytelenül.
Ekkor érkezett a megvilágosodás. Azaz: ha van valami, amit kizárólag frissen célszerű fogyasztani, azon melegében, az a pizza. Nem túlzás a legjelentősebb globális paradoxonok közé sorolni, hogy ehhez képest ez az étel lett a házhoz szállítás – mint olyan – első számú sztárja. A pizza forrón jó, a gőze párolgó. A pizza nem töltött káposzta. Persze nem akarok lebeszélni senkit a szokásairól. Sőt, senki bizniszét sem szándékszom porig rombolni. De tudom, amit tudok – és aszerint cselekszem hátralévő éveimben!
