A szexuális zaklatási botrányra adott válaszok alapján azonban úgy tűnik, a művészetben feltáruló jelentéseket háttérbe szorítja a társadalmi egyenlőség normatív koncepciója, a leplezetlen nevelési szándék. Amely nehezen kezdeményezhet valódi párbeszédet, hiszen dialógus helyett egyirányúan tájékoztatja a közönséget arról, hogy az aktuális körülmények között miként lehet jól értelmezni a művészetet.
De vajon megoldható-e az erőszak problémája parancsszóval? Ha a hatalmukkal visszaélő férfiak a társadalom védelmi mechanizmusaként újabb és újabb hatalmi gesztusokat aktiválnak, amelyek lefelé hatva a korlátozás egészen váratlan változatait alakítják ki, bűnük még sokkal súlyosabb, mint ahogy eddig gondoltuk. Ami nem menti fel természetesen a társadalmat. Hiszen ha a szembenézés kimerül annyiban, hogy a női húst a raktárba száműzzük, így mondva ítéletet a férfitekintet által meghatározott művészet felett, akkor jobb, ha bele sem kezdünk a probléma megoldásába.
Mert csak ott motoszkál a fejünkben a kínzóan banális kérdés, hogy mi lesz a következő? Manet Reggeli a szabadban című képe? Az Alvó Vénusz Giorgionétól? Egon Schiele fél életműve? A tiltásban rejlő félelmetes logikát követve vajon Gustave Courbet A világ eredete című munkáját ünnepélyesen el fogják égetni a Musée d’Orsay előtt? Már csak abban bízhatunk, hogy Picasso és Willem de Kooning nőalakjai megússzák – hiszen a jelenkor ítészei láthatóan híján vannak az absztrakció képességének. A durva ecsetvonásokkal, szürkén és tiritarkán megjelenített női húsnak nincs jelentése a Weinstein-botrány fénytörésében. Csak a hamvas nimfáknak.
