Hozzánk a kommunizmus keletről, szovjet importból érkezett. Pedig nyugati találmány, Brüsszelben született. „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete”, írta Karl Marx a Kommunista kiáltványban. Pontosabb lett volna, ha Nyugat-Európát említi. Lenin vitte keletre azzal, hogy nem a legfejlettebb, hanem épp a legelmaradottabb országban döntötte meg a kapitalizmust. De a nyugat-európai szalonokban és egyetemeken keletkezett eszme már jóval 1917 előtt eljutott a munkástömegekhez, marxista pártokat hozott létre, majd egymással is vitázó áramlatokra bomlott. Lenin mozgalma úgy tűnt, mint ezek egyike. Vladimír Palko Jönnek az oroszlánok című könyvében a marxi gyökerű mozgalmakat egymás unokatestvéreinek tekinti, akik vetélkednek egymással, de mint jó unokatestvérek, ha van közös ellenség, összezárnak. A második világháború alatt – Adolf Hitler miatt – ez meg is történt.
Az első világháború utáni zavaros időkben a bolsevikok látszottak az unokatestvérek között a legsikeresebbnek. Szerte Európában létrejöttek az őket követő pártok, miközben a nyugat-európai marxizmusnak voltak saját pártjai, odaadó hívei, sajtója, értelmisége. Az orosz kommunistáknak viszont államuk volt, hadseregük és minden állami financiális forrásuk. Felnéztek rájuk. Moszkva lett a világkommunizmus fővárosa, és terjeszkedni akart. A XX. század első felében két nagy nyugat-európai „katolikus” országban is közel állt a győzelemhez. Spanyolországban ennek véres polgárháború vetett véget. Olaszországban az 1948-as választásokon a győzelmüket a kommunistaellenes erők rendkívüli összefogása hiúsította meg. A kommunista világforradalom elmaradt, de az eszme a modernség és a progresszió álruhájában tovább élt.
Úgy tűnt, ők formálják a jövőt, s nem a názáreti Jézus tanítása. Európa értelmiségi körei – progresszív címke alatt – fölényben érezték magukat a keresztény-konzervatívokkal szemben. Ebbe a táborba igen jelentős emberek tartoztak. A XX. század húszas és harmincas éveiben a nyugati kultúra számtalan jeles személyisége rokonszenvezett a kommunizmussal, mint John Reed, Pablo Picasso, Charlie Chaplin, H. G. Wells, G. B. Shaw, Henri Barbusse, Lion Feuchtwanger vagy Louis Aragon. Hitler veresége után a kommunista eszme a legyőzhetetlenség nimbuszát élvezte, és a támogató értelmiségiek köre tovább nőtt, például Jean-Paul Sartre és mások révén. A nyugati marxisták elfogultak voltak, a tények nem hatottak rájuk. Az a politikai vakság, ami máig megkeseríti az életünket, közel száz éve kezdődött.