Csupó Gábor a Kossuth-díj után: Úgy érzem, ki tudom engedni azt a kreativitásomat, ami még belém szorult

A frissen Kossuth-díjjal kitüntetett Csupó Gábor pályája egyszerre amerikai filmbe illő kalandregény és szakmatörténeti esettanulmány: az 1970-es években Magyarországról megszökve jutott el Hollywoodig, ahol meghatározó szerepet játszott A Simpsons család korai gyártásában, majd a Fecsegő tipegők és más Nickelodeon-sorozatok révén vált világhírűvé. Beszélgetésünkben a díjról, a hollywoodi helyzetéről és a mesterséges intelligencia térnyeréséről beszélgettünk.

Csupó Gábor kétszeres Primetime- és kétszeres Daytime Emmy-díjas magyar-amerikai animációs filmalkotó, producer, rendező, zenész. Fotó: Ladóczki Balázs Fotó: Ladóczki Balázs

– Lehet, hogy kicsit suta kérdés, de mégiscsak ezzel kezdeném: milyen Kossuth-díjasnak lenni? 

– Hát igen (nevet). A pályafutásom során rengeteg díjat kaptam már, Amerikából és máshonnan is, de ez azért nagyon más. Ez Magyarországtól jön, és emiatt nagyon nagy örömmel és hálával fogadtam. Közben ez mégiscsak egy állami kitüntetés, tehát nemcsak egy szakmai visszajelzés, hanem egyfajta visszafogadás is. Úgy éreztem, hogy itthon is számon tartanak – és ez fontos. Bevallom, nagyon jólesik, és ezúton is szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik gondoltak rám, és érdemesnek tartottak rá.

– A lakásáról jut eszembe: mintha egy hatalmas „man cave”-ben lennénk. Ez az ön világa?

– Igen, abszolút. Elég eklektikus az ízlésem, és ez mindenben megjelenik: a zenében, a filmekben, a tárgyakban. Szeretem azokat a dolgokat, amik kilógnak a sorból, amik nem a középátlagot képviselik, az újszerű, friss, szabálytalan dolgok sokkal jobban izgatnak. Ez a lakás is ilyen: egy kicsit mindenből van benne, és talán pont ezért érzem otthon magam benne.

– Gyakran jár haza?

– Igen, szeretek hazajönni. Sokszor hozom a családomat, de szeretek egyedül is jönni, mert rengeteg barátom él itt, és Budapest mindig ad egyfajta szabadságérzetet, egy kis plusz oxigént.

– Közben dolgozik is?

– Igen, de már csak a koromból kifolyólag is ez ma már eléggé máshogy néz ki. Már nem akarok napi 24 órában gyártást vinni, mert az teljesen felemészti az embert, inkább executive-ként vagyok jelen vagy a fejlesztési fázisban segítek. Próbálok sokkal több időt tölteni a családdal és a barátokkal, és igazából már csak olyan dolgokat csinálok, amik szellemileg, művészileg is lekötnek. Ilyen például az elektronikus zene, amiben, úgy érzem, ki tudom engedni azt a kreativitásomat, ami még kicsit belém szorult.

De persze mindig vannak fejlesztés alatt álló filmes projektek. Például most is van egy sorozatterv, a Duckman újraindítása, amin a CBS-szel (az egyik legnagyobb amerikai televízió- és rádiótársaság – a szerk.) közösen dolgozunk, itthon pedig fejlesztés alatt áll egy rólam szóló dokumentumfilm, ami, ha minden jól megy, jövőre már el is készülhet. De ez közben egyben egy nemzetközi produkció is, amerikai forgatókönyvíróval, és most is megy az alkudozás a Paramounttal, a Viacommal, meg a Nickelodeonnal, hogy felhasználhassuk hozzá a vonatkozó licenceket, mert ezek nem nálam, hanem a nagy médiatársaságoknál vannak.

– Visszanézve a pályájára: gondolta volna, hogy egyszer ebből egy dokumentumfilm lesz? A története sokak szerint a megvalósult amerikai álom.

– Amikor benne voltam, eszembe sem jutott, de amikor az ember utólag meséli, akkor persze szépen összeáll: Magyarországról indul, megszökik, aztán eljut Hollywoodig, stúdiót alapít, világsikerű sorozatokat csinál. De amikor benne vagy, akkor ez inkább egy folyamatos bizonytalanság. Amikor 1975-ben eljöttem Magyarországról, az nem egy romantikus „elindulok szerencsét próbálni” döntés volt. Akkoriban nem volt szabad mozgás, nem volt olyan, hogy vásárolsz egy repülőjegyet, és elmész Amerikába. Ez tényleg szökés volt. Benne volt a kockázat, hogy ha nem sikerül, annak komoly következményei lehetnek. És amikor kijutsz, akkor ott találod magad egy teljesen idegen közegben, nyelv nélkül, kapcsolatok nélkül. Stockholm volt az első állomás, meg kellett tanulni a nyelvet, beilleszkedni. Már épp kezdtem volna otthonosan érezni magam, amikor jött egy újabb lehetőség: Los Angeles. És ott kezdődött minden elölről.

– Tehát nemcsak tehetség, hanem merészség, időzítés kérdése is? Jókor jó helyen?

– Sok múlik a szerencsén. És persze a szorgalmon is! Én például Amerikában gyorsan bekerültem a Hanna-Barberához, ahol Bill Kyle volt a főnököm, aki korábban a Disney-nél dolgozott, például a 101 kiskutya egyik kulcsembereként, aminek nagy szerepe volt abban, hogy már gyerekként beleszerettem az animációba. Tőle rengeteget tanultam, és ő látta, hogy én mindig túlteljesítek, hogy nem csak „letudom” a rajzokat, hanem próbálok hozzátenni valamit. 

Ez tetszett neki, de közben azt is mondta, hogy »Gábor, itt nem kell ennyire művészkedni«. Ez jól mutatta a rendszer korlátait. Én viszont azt éreztem, hogy sokkal többet lehetne kihozni ebből a műfajból.

Akkoriban az amerikai animáció elkezdett leegyszerűsödni, olcsósodni, az volt a cél, hogy minél gyorsabban és olcsóbban gyártsanak tartalmat. Én meg pont az ellenkezőjét akartam.

– Innen jött a saját stúdió ötlete?

– Csak részben, mert ezt is inkább a véletlen szülte. A Klasky-Csupo Inc. nem egy grandiózus terv része volt, hanem a kényszerű nyári munkanélküliség hívta életre. De talán pont ezért volt benne rengeteg energia. Arlenével (Arlene Klasky, Csupó Gábor első felesége és későbbi cégtársa – a szerk.) nem volt vesztenivalónk. A lakásunk egyik szobáját rendeztük be stúdiónak, összeraktunk egy portfóliót a munkáinkból, és elkezdtünk házalni vele reklámügynökségeknél, tévécsatornáknál. Az első munkákat megkaptuk, gyorsan és jó minőségben leszállítottuk, és azonnal jöttek az újabb megbízások. Ez nagyon gyorsan felfutott: pár hét alatt ketten voltunk, majd tízen, tizenöten…

Fotó: Ladóczki Balázs

– Ez tényleg úgy hangzik, mint az amerikai álom, de Hollywoodról mostanában elég kritikus véleménye van.

– Igen, mert azt látom, hogy a történet sok helyen a háttérbe szorul. A nagy stúdiók, például a Walt Disney nagyon erősen próbálnak megfelelni különböző elvárásoknak, a politikai korrektségnek vagy a woke ideológiának, és ez sokszor mesterségessé teszi a filmeket. Amikor egy alkotásnál nem az az első kérdés, hogy jó-e a sztori és a karakterek, hanem hogy minden ki van-e pipálva a kvótarendszerben, ott probléma van. Ez hosszú távon a minőség rovására megy, és ezt a nézők is érzik. A Disney például pont tavaly égette meg magát a Hófehérke és a hét törpe élőszereplős remake-jével, ami egy borzalom.

– De biztos tud azért mondani jó példákat is, hiszen a Disney hullámvölgyeivel párhuzamosan ma soha nem látott animációdömping is van egyben. 

– Tudok. Nagyon szeretem a Sony animációit, a Pókverzum-filmek szerintem jelenleg a legjobbak a világon. Vizuálisan, ritmusban, gondolkodásban is frissek. De tetszett például a netflixes Mitchellék a gépek ellen is. 

Ezekben annyi izgalmas nüansz van, hogy sokadik nézésre is lehet bennük találni valami izgalmasat.

Vagy ott van a szintén Netflixre felkerült Klaus, ami visszahozott egy kétdimenziós alapú, de modern technológiával megtámogatott stílust, ami az egész iparra nagy hatást gyakorolt. Vizuálisan is elképesztően erős, de nemcsak a stílusa miatt kiemelkedő, hanem a rendezés, a kameraállások miatt is. Ezekben a filmekben van kockázatvállalás, és ez hiányzik sok más produkcióból.

– És ha a felnőtteknek szóló animációk felől érdeklődöm?

– Nagyjából követem a műfajt, és próbálom a minőségibb darabokat kiszűrni. Amióta a Simpsons család, majd több más sorozat is bebizonyította, hogy a felnőtt animációnak van létjogosultsága, a piacot elárasztották a hasonló tartalmak. A felnőtt animáció mára hatalmas iparággá vált, a streaming szolgáltatók ontják magukból az újabb és újabb produkciókat. A Netflixen szinte havonta jönnek ki újabb darabok, de a színvonal sajnos nagyon ingadozó: sok köztük az átlagos, és ritka az olyan, amit szakmai szemmel is végig tudok nézni. Ugyanakkor örülök ennek a dömpingnek, mert a verseny hosszú távon jót tesz a minőségnek és emeli az ágazat értékét.

– Ma viszont már beköszöntött a mesterséges intelligencia (MI) korszaka, ami feltehetően a feje tetejére állítja az animációs ipart.

– Igen, ez egy teljesen új helyzet. De én nem úgy nézek rá, mint ellenségre. Használom is, kipróbáltam szinte minden fontosabb programot, mert egyszerűen érdekel. Ez egy eszköz, és mint minden eszköznél, itt is az számít, hogy ki használja és hogyan. 

A mesterséges intelligencia nem hoz létre ízlést, nem ad gondolkodásmódot, és ha nincs mögötte egy erős vizuális látásmód vagy történetmesélési képesség, akkor az eredmény legtöbbször csak ócska vagy giccses lesz.

Amit most látok, annak a nyolcvan-kilencven százaléka ilyen: technikailag látványos, de művészileg üres. Az MI inkább felgyorsítja a folyamatokat. Olyan dolgokat lehet vele percek alatt megcsinálni, amik korábban napokig vagy hetekig tartottak. Ez hatalmas változás, és emiatt sok szakma át is fog alakulni. Már most látni például, hogy bizonyos területeken kevesebb emberre van szükség. De a lényeg nem változik: a döntések minősége. Ha ugyanazt az alapötletet odaadod a kertészednek és mondjuk Christopher Nolannek, teljesen más eredmény fog születni, még akkor is, ha ugyanazt az eszközt használják. Régen a technikai tudás volt a szűk keresztmetszet: ki tudja megrajzolni, ki tudja kivitelezni. Most ez egyre kevésbé akadály, és felértékelődik az ízlés jelentősége. Emiatt sokkal jobban látszik, hogy ki az, akinek van mondanivalója és ki az, akinek nincs. Az MI nem fog eltűnni, sőt egyre erősebb lesz. Azok, akik teljesen elutasítják, le fognak maradni. De azok is, akik csak eszközként használják, gondolkodás nélkül. A kettő között van az a pont, ahol igazán érdekes dolgok születhetnek.