A Nyugat politikai vaksága

A tények nem számítanak, ahogy nem számítottak a holodomor idején sem.

Forrás: PIXABAY

Hozzánk a kommunizmus keletről, szovjet importból érkezett. Pedig nyugati találmány, Brüsszelben született. „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete”, írta Karl Marx a Kommunista kiáltványban. Pontosabb lett volna, ha Nyugat-Európát említi. Lenin vitte keletre azzal, hogy nem a legfejlettebb, hanem épp a legelmaradottabb országban döntötte meg a kapitalizmust. De a nyugat-európai szalonokban és egyetemeken keletkezett eszme már jóval 1917 előtt eljutott a munkástömegekhez, marxista pártokat hozott létre, majd egymással is vitázó áramlatokra bomlott. Lenin mozgalma úgy tűnt, mint ezek egyike. Vladimír Palko Jönnek az oroszlánok című könyvében a marxi gyökerű mozgalmakat egymás unokatestvéreinek tekinti, akik vetélkednek egymással, de mint jó unokatestvérek, ha van közös ellenség, összezárnak. A második világháború alatt – Adolf Hitler miatt – ez meg is történt.

Az első világháború utáni zavaros időkben a bolsevikok látszottak az unokatestvérek között a legsikeresebbnek. Szerte Európában létrejöttek az őket követő pártok, miközben a nyugat-európai marxizmusnak voltak saját pártjai, odaadó hívei, sajtója, értelmisége. Az orosz kommunistáknak viszont államuk volt, hadseregük és minden állami financiális forrásuk. Felnéztek rájuk. Moszkva lett a világkommunizmus fővárosa, és terjeszkedni akart. A XX. század első felében két nagy nyugat-európai „katolikus” országban is közel állt a győzelemhez. Spanyolországban ennek véres polgárháború vetett véget. Olaszországban az 1948-as választásokon a győzelmüket a kommunistaellenes erők rendkívüli összefogása hiúsította meg. A kommunista világforradalom elmaradt, de az eszme a modernség és a progresszió álruhájában tovább élt.

Úgy tűnt, ők formálják a jövőt, s nem a názáreti Jézus tanítása. Európa értelmiségi körei – progresszív címke alatt – fölényben érezték magukat a keresztény-konzervatívokkal szemben. Ebbe a táborba igen jelentős emberek tartoztak. A XX. század húszas és harmincas éveiben a nyugati kultúra számtalan jeles személyisége rokonszenvezett a kommunizmussal, mint John Reed, Pablo Picasso, Charlie Chaplin, H. G. Wells, G. B. Shaw, Henri Barbusse, Lion Feuchtwanger vagy Louis Aragon. Hitler veresége után a kommunista eszme a legyőzhetetlenség nimbuszát élvezte, és a támogató értelmiségiek köre tovább nőtt, például Jean-Paul Sartre és mások révén. A nyugati marxisták elfogultak voltak, a tények nem hatottak rájuk. Az a politikai vakság, ami máig megkeseríti az életünket, közel száz éve kezdődött.

A szovjet rendszer egyik látványos kudarca az agrárium kollektivizálása volt (1929–1933). Eredmény: az Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán lakosságának millióit elpusztító éhínség. Hogyan reagált erre a nyugati szellemi elit? Akkoriban a The New York Times moszkvai fő levelezője Walter Duranty volt. Cikkei magasztalták a sztálini politikát, amiért is 1932-ben megkapta a legrangosabb újságírói kitüntetést, a Pulitzer-díjat. „Minden hír az oroszországi éhínségről ma túlzás vagy rosszindulatú propaganda” – írta a The New York ­Timesban 1933. augusztus 23-án, amikor már milliók haltak éhen. Amikor kiderült az igazság, felmerült ugyan, hogy vissza kell venni a Pulitzer-díjat Durantytól, de nem tették. Tekintélyes baloldaliak, mint G. B. Shaw, H. G. Wells, a Szovjetunióból visszatérve maguk is tagadták az éhínséget, sőt Édouard Herriot háromszoros francia miniszterelnök (Radikális Szocialista Párt) kijelentette: „Ukrajna egy virágoskert.”

A harmincas évek második felében Joszif Sztálin koncepciós pereket indított a lenini gárda tagjai (Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Radek és mások) ellen. A nyugatiak akkor nem figyeltek annyira a jogállamiságra, mint manapság, sőt Joseph E. Davies amerikai moszkvai nagykövet biztosította kormányát, hogy a vádlottak ellen minden kétséget kizáróak a bizonyítékok. A politikai vakság ragályos. Franklin Delano Roosevelt a jaltai konferencia előtt a következőket mondta: „Érzésem szerint Sztálin semmit sem akar, csak országa biztonságát, és azt hiszem, ha mindent odaadok neki, amit odaadhatok, és nem kérek tőle viszonzásul semmit, noblesse oblige, nem akar majd semmit annektálni és együttműködik majd a világ demokráciájáért és békéjéért.”

Roosevelt mindent oda is adott Sztálinnak, ami nem az övé volt.

A Nyugat végül nem lett kommunista. Megakadályozta ezt a hidegháború, de a berlini, poznańi megmozdulások, kiemelten az ­’56-os magyar forradalom, majd a prágai tavasz is. De az unokatestvérek el tudtak fojtani minden antikommunista indulatot. Ezért álltunk 1990-ben mi is erős nyomás alatt: teremtsünk békét. Felnagyították a reformkommunisták érdemeit, egekbe magasztalták Horn Gyulát és példának állították elénk a spanyol kiegyezést. Az unokatestvérek létrehozták az anti-antikommunizmust. A tolerancia szent tehenét imádva intoleranciának tartották a kommunisták kritizálását. Korábban ők tették nevetségessé Joseph McCarthy félelmét a szovjet kémektől és szitokszóvá a „mccarthyzmust”, amit az amerikai anti-antikommunista sajtó évekig ugyanúgy értékelt, mint a moszkvai Pravda, írta Vladimír Palko.

Míg a baloldalisággal kacérkodó széplelkek nyugaton fényezték a marxizmust, a szovjet változat szép csendesen elhalálozott. Úgy tűnt, hogy maga alá temeti az unokatestvéreket is. Ám a hatás épp ellentétes volt. Az olasz kereszténydemokraták a kilencvenes évek elején zártkörű tanácskozásra hívták az európai testvérpártok elnökeit. Magyarországot én képviseltem. Az olaszok kétségbeestek: ha már nem lehet a szovjet veszéllyel riogatni, nincs ellenség, tehát – néztek rám nem is kicsit neheztelve – meg fogunk bukni. Igazuk lett: a Democratia Christiana 1994-ben megszűnt.

Ennek persze más okai is voltak, de a mi szempontunkból az a lényeg, hogy a szovjet tehertételtől megszabadult nyugati unokatestvérek lelkesen szidhatták a kommunistázókat. Ők a meghatározók a tömegtájékoztatásban és a kulturális életben. Közép-Európában pedig a választásokkal nem befolyásolható posztok változatlanul az itteni unokatestvérek kezében vannak, akiknek elvek helyett már csak érdekeik vannak. Ha pozícióikat a kormány – a választói akaratra hivatkozva – gyengíti, azonnal diktatúrát kiáltanak. Európai szinten akarják megnyerni azt a csatát, amit itthon elveszítettek. Az akció fedőneve: a jogállamiság védelme. A cselt közös Európánk számos vezetője, beleértve testvérpártjaink meghatározó személyiségeit is, nem veszi észre, ahogy annak idején az ukrajnai éhezést vagy a sztálini terror vérengzését sem látták. Döntéseik érzelmiek, amelyekkel szemben a tényeknek általában nincs hatása. Ma ezen a porondon zajlik a csata, a hazai ellenzék vezetői ebben csak felbujtók, jelentéktelen mellékszereplők.

Az unokatestvérként emlegetett nyugati marxizmus átalakult, mostanában – szavakban legalább – liberális. Ezzel megtéveszti a kereszténydemokrata pártokat is, amelyek fokozatosan a választók igényeihez szabták az elveiket, ezért összetéveszthetők lettek bármelyik más centrumpárttal. A keresztény nevet esetleg megtartották, de a keresztény elvekből csak azt alkalmazzák, ami nem jár szavazatvesztéssel és elnyeri a tömegtájékoztatás tetszését. Becsukják a szemüket, ha az európai kultúra alapjainak, így a kereszténységnek az üldözésével találkoznak.

A ma uralkodó szellemi irányzat Marx óta vallásellenes, hiszen „a vallás az emberiség ópiu­ma”. Mostanában két jelszó alatt támadnak: az egyik az állam és az egyház szétválasztása, a másik a tolerancia. Katolikus nem lehet európai uniós biztos (Rocco Buttiglione). Állami tisztviselő ne viseljen keresztet, mert ezzel megsérti az állam vallási semlegességét – ez az egyik vonal. El kell tüntetni a keresztény jelképeket a közterekről, mert ez sérti a más hitűeket. Az Európai Parlament alelnökeként többször tárgyaltam iszlám vallási vezetőkkel.

Nagyon határozottan kijelentették, hogy akik rájuk hivatkoznak, fogadatlan prókátorok: őket nem zavarják ezek a jelképek. A világot elindították egy irányba, amelynek célja minden kényszer elutasítása. Nincsenek természeti adottságok, sem járványügyi vagy erkölcsi korlátok. Aki úgy véli, hogy a szabadságnak van határa, az diktátor. Sztálin még csak a folyók irányát változtatta meg, ma már a nemet váltók korát éljük. A tények nem számítanak. Ahogy nem számítottak a holodomor idején sem. Ma politikai vakok vezetik a világtalanokat. Sok gonddal jár, ha a józan eszünket követjük, de valakinek csak ki kellett mondani: a király meztelen.

A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke