A minikampányt a miniszterelnök nyitotta még március elején Miskolcon. Ahol is egy kampányrendezvényen – utalva a Gyurcsány-kormány idején indított, valóban ezernyi visszaéléssel tűzdelt, az avasi lakótelepre cigányok százait telepítő Fészekrakó-programra – így beszélt: „Miskolcon az emberek tudják, mi az a bevándorlás. Volt itt, amikor ebbe a városba a városon kívülről tömegesen bevándoroltak, és látták, mi lett belőle. A miskolci emberek pontosan megtapasztalták, mi van ilyenkor, pedig ezek az emberek, akik ide bejöttek, Magyarország területéről jöttek be.” Később Lázár János is csatlakozott főnökéhez, amikor egy mártélyi utcafórumon a bevándorlók befogadásáról szólva az alábbi gondolatmenettel lepte meg hallgatóságát: „Ha egyszer beengedjük őket, akkor el fogják foglalni azt a helyet, ahová bejönnek. Onnantól kezdve az egy mese, hogy lehet integrálni, meg majd barátkozunk, meg majd olyanok lesznek, mint mi, nehogy elhiggye valaki. Hatszáz éve élünk együtt a cigányokkal, és mind a mai napig nem tudtuk őket integrálni. Akkor hogyan tudnánk integrálni olyanokat, akik egy másik világból, egy másik kultúrából, másik identitással jönnek? Hatszáz év múlva sem jutunk egyről a kettőre.”
Tiszta beszéd. Kár, hogy alig telt el egy kis idő január, a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat hallgatói és alumnitalálkozója óta, ahol Orbán Viktor egyebek mellett úgy vélte: Magyarországon hosszú időn át az volt a közhangulat, hogy a romák beilleszkedése, felzárkóztatása reménytelen ügy, az a találkozó viszont arról szólt, ez nem így van, „igenis van remény, csak dolgozni kell érte”.
