Azon a délelőttön a Városliget madárcsicsergését elnyomták a hangszórók, teli volt velük a hatalmas park. A rádióból ismert bemondók egymást váltva, szomorú, monoton ritmusban, alfabetikusan sorolták a neveket: „Alapi László, bányász, élt 37 évet. Andi József, katonatiszt-nemzetőr, élt 34 évet. Angyal István, építésztechnikus, élt 30 évet…”
Lehetne szárazabb is e megkésett tudósítás, de szándékosan nem kerülöm a pátoszt. Harmincegy év távolából visszanézve határozottan érzem: a rendszerváltozás (vagy nevezzük bárminek) legmarkánsabb napja volt az az 1989. június tizenhatodika. Jár a pátosz.
Akkor és ott, a Hősök terén, Nagy Imréék újratemetésén éreztem először, hogy nincs tovább, végleg megroppant a diktatúra. Talán az ifjú Orbán Viktor beszédének annál a részénél, ahol a pártállam vezéreihez ért: „Értetlenül állunk azelőtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. (…) Akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat.”
Ezt a gondolatsort már nem lehet félremagyarázni, átértelmezni. Meg aztán a lélegzetét visszafojtó, elnémult tömeg egyenes-élőben maga is láthatta a mártírok ravatala mellett álló „megvilágosodott” elvtársak egységesre szabott, kínos gyászábrázatát. Égtek, mint a mellettük lobogó kandeláberek…
A legerősebb mondat még csak ezután jött: „Ha nem tévesztjük szem elől ötvenhat eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Ruszkik, haza! Innen már visszafordíthatatlanná lett minden.
Látni kellett azokat a tekinteteket a téren. Kinek vér tolult az arcába, ki falfehérre sápadt, remegett… Hát hogyne, hiszen még benne voltunk a diktatúrában, még tagja voltunk a Varsói Szerződésnek, a KGST-nek, még bent volt a százezres orosz ármádia, fegyverben állt a munkásőrség, még az MSZMP hirdette az igét. („Nem lesz ebből baja ennek a fiúnak?! Nem viszik el?!” „Nem, nem vihetik el! Egy világ hallotta…”) A véget nem érő tapsorkán egy életre megmaradt bennem. Egy leláncolt nemzet akaratát mondta ki a szónok.
Nagy dolgok eredője volt ez a gyászünnep. Itt tépte ki magát végképp az igazság a hazugság szorításából.
Nagy Imréék kivégzése óta sokféle nap volt már június tizenhatodika. A titokban tartott gyászé, a karhatalommal szétvert megemlékezéseké, a dacos fogadkozásoké. 1989-ben a nemzet főhajtásáé – bár ez nem egészen úgy történt, ahogyan azt a mártír miniszterelnököt sajátjává retusáló állampárt szerette volna. Az Orbán-beszéd fölborított mindent, elsodorta a menet élére állni, azt fékezni akaró „reformkommunistákat”. Nem működtek a kordonok.
Pongrátz Gergely, a „Bajusz” évekkel később így nyilatkozik majd a Pesti Hírlapnak: „Nagy Imrének kijárt a tisztelet, mert vállalta tetteit, nem kért kegyelmet az elvtársaitól – de 1956 nem őróla szól. A forradalmat a pesti srácok csinálták.” Nem volt kegyeletsértő, amit a Corvin köz egykori parancsnoka mondott. A miniszterelnök koporsójánál a mártírra emlékeztünk, nem a kiemelkedő politikusra. (Nem is volt az sosem. Nem szentségtörés kimondani: Nagy Imre tétován botorkált azokban a napokban, sodorták az események. Ha nem keresztezi életét a forradalom, talán már azt sem tudnánk, ki is volt igazán.)
Míg a liget túlsó sarkától, az Ilka utcától a Hősök teréig értem, nagyjából a K-nál tartott a lajstrom – „Katona Sándor, nyomdász, élt 42 évet” –, és hol volt még a sort záró Zsigmond László, szegény (kocsifelíró, élt 37 évet)?
Kétszázhetvennégy név szállt a pesti liget fái fölé, föl a magasba. 1989. június tizenhatodikát írtuk. Százezren lehettünk, talán még többen a Hősök terén, Nagy Imre és társai koporsói előtt. Mellettünk, köröttünk honfoglaló vezérek, legnagyobb királyaink. A magasban Gábriel arkangyal, Isten ereje.
Álltunk a téren, fogtuk egymás kezét.
