Ha valaki majd évtizedek múlva megírja Orbán Viktor évértékelőinek történetét, a sorrendben huszonegyediket bizonyosan mérföldkőnek fogja tekinteni. Annál is inkább, mert a miniszterelnök által bejelentett, hét pontból – és még néhány kiegészítésből álló – családvédelmi akcióterve sokkal több annál, mint egy kormányzati cselekvéssorozat.
Nem más ez, mint egy világlátás, egy értékrend megvalósítási terve, gyakorlati kivitelezése. Egy új kormánypolitikai modell, amely egyértelműen túlmutat önmagán: üzenet Brüsszelnek és a globalistáknak, hogy van alternatíva, nemcsak szavakban, érvelésekben és vitákban, hanem a hús-vér kormányzás során is.
Az már évekkel ezelőtt világossá vált, hogy az uniós elit, a brüsszeli bürokraták és a mögöttük álló pénzügyi csoportok egészen más jövőt szánnak Európának és az uniónak, mint egyes, a kommunizmustól megszabadult közép- és kelet-európai országok, illetve néhány nyugat-európai ország kormánya.
Világossá vált, hogy két világnézet, két világlátás áll egymással szemben: az egyik oldalon a globalistákat találjuk, akik világtársadalomban és világkormányzásban gondolkodnak, ennek érdekében az unióból egy föderális, birodalmi jellegű Európai Egyesült Államokat kívánnak létrehozni, a nemzetek és nemzetállamok önállóságát meg akarják szüntetni, s Európát át akarják alakítani Eurábiává, vagyis kevert fajú, identitását vesztett népességgé.
Álláspontjuk az, hogy az Európát leginkább sújtó és fenyegető demográfiai válságot és az ezzel járó munkaerőhiányt nem lehet másként kezelni, mint a világ minden tájáról érkező bevándorlók befogadásával és integrálásával.
Ezzel állnak szemben a szuverenisták, akik szerint az emberek természetes identitásukat a családban és a nemzetben találják meg, s a demokrácia is csak nemzeti keretek között működőképes rendszer, internacionális méretekben már csak a nyers erő- és érdekviszonyok döntenek.
Vagyis ha megszűnnének a nemzetállamok és alárendelődnének nemzetközi, globális intézményeknek, annak a vége nem lenne más, mint hogy a világ feletti uralmat az az elképesztő mértékű forrásokkal rendelkező globális pénzügyi elit szerezné meg, amelynek egyetlen célja a profit maximalizálása és ezáltal a hatalmuk totálissá tétele.
Éppen ezért a szuverenisták elutasítják az Európai Egyesült Államok gondolatát, nekik csak az önálló nemzetállamokra épülő lehet működőképes. Az európai demográfiai válságra pedig nem a bevándorlás megszervezésében és legálissá tételében, nem a muszlim és európai emberek közötti vegyes házasságokban látja a megoldást, hanem az itt élők foglalkoztatási és életkörülményeinek javításában, a családok megerősítésében, a gyermekvállalás feltételeinek megkönnyítésében.
Két, alapjaiban eltérő világlátás, jövőkép, amelyek jelenleg – mondjuk ki – éles harcot vívnak egymással, különös tekintettel a közelgő európai parlamenti választásokra. S azt is mondjuk ki: ennek a harcnak, háborúnak a végeredménye évtizedekre, ha nem évszázadokra eldönti azt, hogy milyen világban kell majd élniük az utódainknak, gyermekeinknek és unokáinknak. Egy általunk is ismert, élhető, komfortos világban, vagy egy utópisták által elképzelt, de a valóságában szokás szerint eltorzult, önmagából kifordult, élhetetlen világban, olyanban, ahol – hogy Nagy László költő hetvenes években mondott híres szavaira utaljak – az akkor élőknek már nem lesz „emberi arcuk”.
Orbán Viktor az elmúlt évek során elhangzott évértékelő beszédeiben – vagy akár a hagyományos tusványosi elemzéseiben – évről évre egyre pontosabban fejtette ki ennek a századunkat meghatározó törésvonalnak, szembenállásnak a tartalmát, jelentőségét, tétjét és súlyát hazánk, Európa és a világ szempontjából.
Orbán Viktor beszédei soha nem a szó szoros értelmében vett évértékelők voltak, hanem annál sokkal szélesebb ívben fejtette ki gondolatait, távlatosan, nem akármilyen elemzői képességeket felmutatva.
Ugyanakkor mindig felmerülhetett a kérdés: a probléma feltárása pontos és világos, de vajon hogyan tudunk mi, magyarok szembeszállni a neoliberális fősodorral, amely elképesztő eszköztárral rendelkezik céljai megvalósítása érdekében, globális hálózatokat működtet, s a jelenlegi brüsszeli vezetést már régóta a markában tartja? Hogyan tudunk az árral szemben úszni, még ha vannak is már szövetségeseink Közép-Európában, Ausztriában, Olaszországban?
A válasz most megszületett: felépítünk, kidolgozunk egy, a szuverenitás filozófiájára épülő kormánypolitikát, amely immáron nemcsak a szavakban, hanem a cselekvésben mutatja meg egy ország keretein belül, hogy lehet másképp is csinálni, mint amit a liberális Nyugat akar minden országra ráerőltetni. A családvédelmi akcióterv tehát válasz: még egy olyan közepes méretű ország is, mint Magyarország, felmutathat egy olyan alternatívát, amely mintaként és modellként szolgálhat nemcsak a közép- és kelet-európaiak, hanem a tágabban vett Nyugatnak is.
Hozzá kell tennem: a modellépítés már korábban elkezdődött a migrációval szembeni határozott fellépéssel. Az Orbán-kormány 2015 nyarától, a déli határon felhúzott kerítéssel, a szigorú határőrizettel, majd később a határvédelmi törvénnyel megmutatta és bebizonyította azt, hogy ha egy ország valóban meg akarja védeni határait és ezzel a területi szuverenitását, akkor azt meg tudja tenni – mindez döntés és elszántság kérdése.
Ez is üzenet volt Brüsszelnek, az unió vezérkarának, a bizottságnak, s persze Angela Merkelnek és a többi liberális politikusnak és kormánynak.
Ám tény, hogy a szigorú határvédelem még csak a nem kimondását jelentette a neoliberális jövőképre, valaminek a megtagadását, de még az igen, vagyis egy alternatív kormánypolitika kidolgozása csak részben körvonalazódott.
Ez történt meg most, a hétpontos családvédelmi akcióterv bejelentésével. Ez a valódi igen kimondása: az Orbán-kormány nemcsak szavakban, hanem tényleges intézkedésekben tesz meg mindent azért, hogy Magyarországon vonzó legyen a családalapítás és a gyermekek vállalása, s az ország demográfiai gondjait ne bevándorlók, hanem a magyar családok oldják meg.
Az akcióterv egészen grandiózus, nagyívű, s legjobb tudásom szerint alig van – vagy inkább nincs – példa rá európai összevetésben. Nem kívánok végigmenni a hét ponton, ezt sokan megtették már, csak annyit jelzek, hogy az akcióterv így együtt valójában egy jóléti állam irányába tett lépésnek tekinthető.
Talán kár is mondanom, hogy a hazai ellenzéknek mindez nyilvánvalóan tőrdöfés, hiszen egy ilyen programot bírálni tulajdonképpen szánalmas látványt kelt, még talán a saját táborukon belül is.
Ami az ellenzéknek a legrosszabb hír: a családvédelmi csomag fényében még jobban látszik és feltűnik a kormányzóképtelenségük és ürességük.
De már régóta nem a hazai ellenzék a tét, hanem az európai politikai porond.
Azt hiszem, már megint élen járunk valamiben, vállaltuk a szánhúzó kutya szerepét, s mindehhez természetesen a gazdasági eredményeink adták meg a hátteret. Modellt adtunk, modellt adunk, végül ez lehet a neoliberálisok, globalisták Achilles-sarka. Senki sem legyőzhetetlen, még ők sem.
A szerző politológus
