Az alapítók szellemiségét követő népnemzetiektől elváló, az antalli kereszténydemokrata hagyományokat ápoló MDNP joggal reménykedett abban, hogy a létrejövő jobboldali összefogás meghatározó résztvevője lesz, de az összefogást megvalósító Fidesz inkább a népieket részesítette előnyben. A vágyott szövetség vezetésére alkalmasnak tartotta magát a Független Kisgazdapárt, de ezzel a véleményével egyedül volt. A KDNP-nek volt esélye, hogy integrálja a jobboldali pártokat, de az állandósult belső feszültségek és a pártelnök bizonytalanságai megakadályozták azt. A MIÉP – mint parlamenten kívüli párt – reálisan csak arra vágyhatott, hogy a mérleg nyelve legyen. Így a jobboldali összefogás megteremtése egy akkoriban még nem jobboldalinak tartott pártra maradt.
A Fidesznek meg kellett küzdenie rövid, de viharos múltjával. El kellett hitetnie, hogy már nem a valláson gúnyolódó, a Trianon-megemlékezésről kivonuló, a hadiárvák költségvetési támogatását homoszexuális-szervezeteknek juttató ultraliberális párt. Hogy az a rész 1993 őszén távozott a pártból. Hogy már nem a túloldalhoz tartoznak, hanem valóban nemzeti elkötelezettségű, keresztény és polgári értékrendű, mérsékelten liberális párttá váltak. Akik képesek megszólítani a polgári jobboldalt, és korszerű üzeneteket közvetítenek neki. Ha a Jobbik ma az akkori Fidesz babérjaira vágyik, akkor ezt a teljesítményt is reprodukálnia kellene. De ennek egyelőre semmi jele: a cukiságkampány nem helyettesítheti a programadást.
