Az Európai Bizottság (EB) ezer sebből vérzik. Az unió önmagát az alapszerződésekkel ellentétesen föderális kormánynak tekintő szervezetével szemben a vakcinabeszerzéssel kapcsolatos totális kudarca miatt egyre nagyobb a bizalmatlanság, és nemcsak az európai polgárok, hanem már a tagállami politikai vezetők körében is.
Érthetően és jogosan: az EB képtelen megvédeni az európai emberek egészségét és életét, impotensnek bizonyult akkor, amikor a leghatékonyabbnak kellett volna lennie. Ezt már nemcsak az unió régi kritikusai állítják, hanem a bizottság iránt elvileg olyan, lojális német politikusok is, mint Horst Seehofer belügyminiszter, Markus Söder bajor miniszterelnök vagy éppen Olaf Scholz szociáldemokrata német alkancellár is. Utóbbi a bizottság oltással kapcsolatos ténykedését nemes egyszerűséggel sz…rnak
nevezte.
Ebben a helyzetben világosan ki kell mondani: az Európai Bizottság – az élén a jól láthatóan határozatlan és tehetetlen Ursula von der Leyennel – illegitimmá vált.
Ebből következően nem ördögtől való annak a kimondása, hogy a testület ebben az összetételében alkalmatlan a feladata betöltésére. A testület lemondása vagy lemondatása reális opció, még ha nem is most, a pandémiamizéria kellős közepén, hanem a válsághelyzet elhárulta után. Nem lehet, hogy egy ekkora botrány következmények nélkül maradjon az unióban.
Ráadásul ennek az egészségügyi és bizalmi válságnak a kapcsán jó alkalom nyílhatna arra, hogy újragondolják az uniós politikusok, tagállamok és az európai polgárok a Hogyan tovább, unió? tágabb értelemben vett kérdését. Annál is inkább, mert a bizottsággal szembeni jelenlegi bizalmi és legitimációs válság nemcsak önmagában az oltással kapcsolatos bénasággal áll összefüggésben, hanem egy hosszú folyamat végeredményének tekinthető.
Ennek legalább három vetülete van.
Az első és talán legfontosabb, hogy az Európai Bizottság már elég régóta túlterjeszkedik a saját, alapszerződésekben megfogalmazott hatáskörein, s mint már fentebb említettem, egy szuperföderálissá váló Európai Egyesült Államok szövetségi kormányaként kíván működni.
Ennek a törekvésnek nagyon régi időkre nyúlnak vissza a gyökerei. Az EB föderális szerepének növelésére irányuló szándékot erőltette Walter Hallstein bizottsági elnök (1958–1967), de beletört a bicskája De Gaulle francia köztársasági elnök ellenállásába, viszont Jacques Delors (1985–1995) nagyon határozottan és eredményesen terelte a közösséget, majd 1992-től az uniót a föderális berendezkedés irányába. Ugyanakkor az isiászos Jean-Claude Juncker (2014–2019) Delors vonalán haladva már nem is rejtette véka alá, hogy a végcél a bizottság központi pozícióba rendelése az unión belül, a tagállami hatáskörök csökkentése az EB javára.
S bár Ursula von der Leyen nyilatkozatait leginkább a semmitmondással jellemezhetnénk, az jól látszik, hogy a mögötte álló globalista körök, illetve az általa vezetett szervezet fontos emberei továbbra is az Európai Egyesült Államok létrejöttét tűzték ki célul.
Másodszor, az EB vindikálta és vindikálja magának a jogot – teljesen jogszerűtlenül –, hogy ő és nem a szuverén tagállamok tanácsa döntse el, mi számít európai értéknek, mi számít demokráciának, jogállamnak, szolidaritásnak, médiaszabadságnak és így tovább. A bizottság, amely lényegében véve ma is az unió hivatala, igazgatási, bürokratikus szervezete (nem véletlenül nevezték eredetileg főhatóságnak), nem kapott semmilyen felhatalmazást arra, hogy ő ítélje meg az egyes tagállamok uniós értékekkel kapcsolatos jogi és alkotmányos, valamint kormányzati gyakorlatát.
Ehhez képest lopakodó módon újabb és újabb formákat hoz létre annak érdekében, hogy a tagállamok feletti ítélkező testületté váljék, sőt a bizottsági minősítések alapján történjen meg az egyes tagállamok jogi és pénzügyi szankcionálása. Erre ékes példa az éves bizottsági jelentés a tagállamok jogállami helyzetéről, amelyet tavaly indítottak el; ezekkel a jelentésekkel az EB gyakorlatilag a tagállamok fölé helyezi magát, s látványosan kettős mércét alkalmaz Magyarország és Lengyelország kárára.
A másik példa az európai szemeszter, ami egy jó kezdeményezésként indult 2010-ben, de – amint az Alapjogokért Központ kutatása megmutatta – szakmai tanácsadás helyett mára már politikai eszközzé silányodott a bizottság kezében. Mindamellett a két országgal kapcsolatban se szeri, se száma az Európai Bizottság aggódásainak, amelynek egyik, legújabb csúcspontja egy Věra Jourová-nyilatkozat, amelyben az alelnök asszony kijelenti, hogy jogi és politikai eszközökkel fognak beavatkozni a magyar folyamatokba a 2022-es választások kapcsán. No comment.
Végül az sem mellékes tényező, hogy a bizottság messze nem képes, és nem is akar megfelelni az egyik deklarált alapértéknek, a demokrácia normájának. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, a 2013 óta célba ért (vagyis több mint egymillió európai szavazatot összegyűjtött) európai polgári kezdeményezés közül teljes egészében egyet sem fogadott el az Európai Bizottság, mindegyiket visszadobta, nem kezdeményezett törvényjavaslatot, többek között így tett a legutóbbi Minority SafePack nevű kezdeményezéssel is, amely a mintegy ötvenmilliós, Európában őshonos nemzeti kisebbségek védelmére irányult a többségi nemzet esetleges korlátozó intézkedéseivel szemben.
Ennyi elég is: kész a leltár. Mindezekhez jött most a jelenlegi vakcinabeszerzéssel kapcsolatos bizottsági mizéria: az Európai Bizottság megmérettetett és könnyűnek találtatott.
Ez a jelenlegi helyzet azonban arra ad lehetőséget, hogy megtörténjen az unió radikális intézményi átalakítása – azért, hogy a legrosszabb, a szétesés ne következzen be. Ennek az átalakításnak a lényegét jómagam abban látom, hogy a bizottságot vissza kell nyesni eredeti funkciójába, hogy a föderális döntéshozó szervezet helyett az Európai Tanácsnak alárendelt igazgatási szervvé, hivatallá váljon újra.
El kell vesztenie minden politikai, hatalmi funkcióját, s az Európai Tanács döntéseit kell követnie. Vagyis a föderális iránytól elfordulva, a szuverén nemzetállamokra kell épülnie az uniónak, ha egyben akar maradni.
Másfelől jól látható, hogy nem működik az ever closer union (minél szorosabb unió) elképzelése, ugyanis Nyugat-Európa, Közép- és Kelet-Európa immáron gyökeresen másként értelmezi ugyanazokat az alapértékeket, kezdve a demokráciától a jogállamon át a szolidaritásig, a családpolitikáig, a migrációig és így tovább. Ezért a működőképesség érdekében javaslom az ever less union (minél lazább unió) elvének érvényesítését, politikai és értékalapú együttműködés helyett szigorúan visszatérnék a Közös Piac irányába, tehát a kölcsönösen előnyös gazdasági-kereskedelmi-piaci szerződésekre kellene ezentúl a hangsúlyt helyezni, az „ami megy, menjen, ami nem megy, engedjük el” elvnek megfelelően. Néha a kevesebb a több.
Ha ez se megy, akkor más forgatókönyv is létezik. De most itt álljunk meg.
A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója
A borítóképen: Věra Jourová
Forrás: Reuters
