Tíz éve annak, hogy a nagy pénzügyi válság kis híján romba döntötte a világgazdaságot. Elemzők mind a mai napig elmélkednek azon, hogy elmúltak-e a viharfelhők, nem fenyeget-e újabb válság réme. Nem minden ok nélkül, mert nagyon törékeny az alig egy-két éve megindult fellendülés.
A Magyarországgal foglalkozó előrejelzők általában abból indulnak ki, hogy az európai integrációhoz szorosan kötődő gazdaságunk együtt sír-nevet fő piacaival.
Tény és való, hogy az elmúlt években a gazdaságunk motorja a külpiaci értékesítés volt. Hála a jó exportteljesítményeknek, a magyar külkereskedelmi mérleg pozitív, devizaproblémáink nincsenek.
Azért sem, mert az elmúlt időben jelentős volt az országba áramló EU-alapok volumene, és számottevő a külföldön dolgozók hazautalásainak mértéke is. Sikeresen transzformáltuk államadósságunkat külföldi finanszírozásról belföldi forrásokra.
Így az ország sebezhetősége nagyban csökkent. Az igaz, hogy az elmúlt két-három évben a felgyorsult béremelkedés a belföldi piac jelentőségét is megnövelte.
Valószínűleg mindkét tényezőnek szerepe volt a 2018-as kiemelkedően jó, 4,6 százalékos növekedési mutatóban. Vannak jegybanki vezetők, akik szerint ez az elért eredmény egy évszázad óta kivételesen pozitív időszakot jelez. Van azonban ebben egy csavar is, hiszen a belső piac felpörgése növeli az importot is, ilyen módon az exportbevételeket apasztja. És az EU-s források beáramlásának jövője is fontos kérdés.
Ha tehát előre akarunk tekinteni, meg kell vizsgálnunk, vajon kül- és belpiaci lehetőségeink várható alakulása rövid és középtávon milyen lesz? Nagyon rosszra nem kell számítanunk, egyrészt mert a KSH legfrissebb jelentése szerint Magyarország bruttó hazai terméke (a GDP) 5,3 százalékkal nőtt a tavalyi azonos időszakhoz képest.
A minap közölt hírek szerint pedig a Morgan Stanley elemzőstábja adott kedvező értékelést rólunk. A londoni elemzők az eddigi 3,3 százalékról 3,9 százalékra javították a magyar hazai össztermék idei egész évi növekedésére szóló prognózisát, és jövőre pedig 3,2 százalékos növekedéssel számolnak.
Vagyis úgy látják, hogy a magyar gazdaság, ha nem is ismétli meg a tavalyi ütemet, még mindig elég jó növekedési lehetőségekkel bír. Igaz ugyan, hogy a német járműipar lassulása bizonnyal hatni fog a mi exportáló cégeinkre is, ahogy az EU-n belüli konjunktúra mérséklődése általában.
De még ott van a növekedés másik lába: a belső gazdaság. A magyar vállalkozások várakozásait a szakmai szervezetek felmérték, és a helyzetértékelés egyöntetűbbé vált a legutóbbi adatfelvételhez képest. A kedvező üzleti klímát leginkább a döntően vagy részben külföldi tulajdonban lévő, a túlnyomórészt exportáló, illetve az ötven főnél nagyobb méretű cégek jelzik, ezen cégek üzleti várakozásai a legkedvezőbbek – mutatták ki a felmérésben.
Míg a korábbi években az MNB makroközgazdászai is úgy látták, hogy van az iparban annyi jövedelemtartalék, hogy a nagyobb cégek ki tudják gazdálkodni a béremelkedéseket, most már sok függ a termelékenység emelkedésétől. A kis cégeknél ez már eddig sem volt egyszerű. Sok hazánkban a kisvállalat, és ezek bizony nemigen tudnak élni a korszerű információs technika nyújtotta előnyökkel.
Nem használják, mert létesítése számukra túlzottan költséges. A szektor túlzottan elaprózott, és vertikálisan sem kellően integrált. Szükség lenne vállalati felvásárlásokra, összeolvadásokra. Csak a termelékenység arányában lehet további béremelés. Igaz, a munkaerőhiány kényszerítően hat majd erre. Csakhogy ekkor a cégek kénytelenek lesznek ezt az árban továbbhárítani, s az inflációs célok kerülhetnek veszélybe.
Ami az inflációt illeti, ebben a bérköltségeken túlmenően az energiahordozók világpiaci áralakulásának is nagyon fontos szerepe van. 2014 óta az olaj világpiaci ára a 2000-es évek eleje óta nem látott alacsony szintre süllyedt, és azon is maradt.
Kérdés, hogy a költségek hogyan alakulnak majd. Ahhoz, hogy hosszabb távon is megtarthassuk jó minősítésünket, fontos lenne a munkaerő minőségi színvonalának emelése. Ez pedig az oktatásra fordított kiadások növekedését igényli. A humán tőke, az egészségügy és az oktatás-kutatás központba állítása gazdaságpolitikánk sine qua nonja, elengedhetetlen eleme lesz.
A szerző közgazdász, professor emerita
