Csalás a lejárat nélküli csodakötvény

Soros György már a migránsáradat ellátási költségeire is azt javasolta, vegyenek fel az államok hiteleket.

Az Európai Bizottság elnöke (középen) és a magyar származású pénzember egy konferencián Fotó: Thomas Peter Forrás: Reuters

Egy morbid történet jutott eszembe a régmúltból. Az egyik agilis politikai vezetőről azt a tréfát terjesztették (de csak suttogva), hogy sírfeliratán majd ez fog megjelenni: „Itt sem ő nyugszik.” Valahogy Soros Györgyre is illik ez a kissé morbid megjegyzés. Alig múlt el az idő, hogy Európának javasolta: a „jótékony” civil szervezetei által a kontinensre terelt migránsáradat ellátási költségeire vegyenek fel az államok hiteleket, így nem lesz elviselhetetlenül nagy az államkasszák terhe. Azt nem említette, hogy a kamatokat viszont majd hosszú ideig kell fizetni.

Semmi kétség, a vírusválság végső méreteit, kárait sem tudjuk számszerűsíteni, nem beszélve arról, hogy azt sem tudjuk, mikor foghatunk hozzá a gazdaság helyreállításához. Nagy bajban lennénk, ha Soros Györgynek erre a helyzetre is rögvest nem lenne egy kiváló ötlete! A válságba került államoknak szerinte az úgynevezett lejárat nélküli kötvényprogram a megoldás. Olyan kötvényekről van szó, amelyek a korábban szokásos üzleti feltételek között a lejáratokat nem tartalmazzák, a tőkét pedig soha nem kell visszafizetni. Első hallásra van-e olyan európai polgár, aki örömében és aggodalmaitól felszabadulva ne ugrana hálálkodva azonnal Soros, az altruista filantróp nyakába?

Azért vannak olyanok, még a politika világában is, akik a hírt hallva mégis utánaolvasnak, és felteszik a kérdést: Akkor most mégis van ingyenpénz?

Valóban kellemes dolog, hogy nem kell izgulni a tőketörlesztés miatt. Ha a kamatot vizsgáljuk, akkor viszont már nem árt az óvatosság. Kívülről tudjuk, hogy a kamatokat a piaci viszonyok mozgatják. (Ezt a Soros-féléktől már régen meg lehetett tanulni.) A kamat bizony manapság szubjektív, magánérdekeken nyugvó döntések következménye és hordozója, amióta a világpiacon az aranyalapú pénz helyét végleg átvette a papírpénznek (ma inkább digitális lenyomatnak) nevezett eszköz.

A szubjektív kamatoztatás alaposan megfigyelhető volt Donald Trump elnök hivatalba lépésekor. Ő sem a pénzurak kedvence, akik a hivatalba lépését kamatemeléssel ünnepelték. Amikor az elnök ország-világgal rövid üzenetben tudatta, hogy az amerikai gazdaság egyetlen ellensége a pénzkibocsátó jegybank (Fed), a kamatok csökkenni kezdtek.

Talán ez a kis történet intő jel lehet az európai országok vezetőinek arra, hogy nagyon is meggondolják, amikor belevágnak a lejárat nélküli csodakötvények kibocsátásába. Évtizedig tartó szívós, következetes munkával és politikával szabadulni lehet attól az adósságtól, amit vissza is lehet fizetni, de a lejárat nélkülitől és a terheitől soha. Ez örökjáradéka lesz a pénz­uraknak. Mi is történhet a soha le nem járó futamidő alatt a kamatlábakkal? A dogma szerint a piaci viszonyok alakítják őket, ami – sok példa mutatja – mese csupán.

A mindenkori kamatfeltételek a mantra szerint az ügyfélkockázattól és a pénzpiaci helyzettől függnek. Miért lenne ez másként a lejárat nélküli papíroknál? Azt, hogy egy ügyfél mennyire kockázatos, nem maga az ügyfél, hanem a hitelezője dönti el. Segítsége ehhez a hitelezőnek van bőven, elsősorban a hitelminősítők, amelyek ritkán játszanak az ügyfelek kottáiból. Ha egy ország begyűjti a lejárat nélküli kötvényeket, teljes gazdaságpolitikája irányítását átadja a hitelezőinek. Ők kérnek, illetve javasolnak majd ezt-azt, mint tette ezt az IMF is, amíg tehette. Mindent annak érdekében, hogy a pénz vissza is jöjjön, lejárat nélküli kötvények esetén pedig azért, hogy a kamatot mindig fizessék.

Lejárat nélküli finanszírozás esetén nagyon egyszerű dolguk lenne a pénzuraknak. Ahova meghatározó összegekkel betették a lábukat, ott nem kell tovább a piaci konkurenciával számolniuk, hiszen lesz-e olyan politikus, aki nem örül majd annak, hogy a hitelt nem is kell visszafizetni, csak saját céljaik­nak alárendelni. Mellesleg ezzel a trükkel még több hazai komprádort lehet kinevelni.

A lejárat nélküli kötvény úgy működne, mint a kábítószer. Akik egyszer rákapnak, többé nem tudnak tőle szabadulni, bármi legyen is az ár. A kábítószernél a teljes leépülés és a gyors halál, a lejárat nélküli kötvénynél az örökös kamatrabszolgaság a sors. Ez a kijelentés nem szimbolikus, hanem valóságos. A közben tökélyre fejlesztett hazai komprádorrétegnek csak egy feladata lenne: mindenképpen kisajtolni az adófizetőkből a kamatok fizetéséhez szükséges pénzt. Jószerével ehhez nem is kellenek majd pártok és parlament sem, csak jól kigyúrt kápók és adóvégrehajtók.

Térjünk rá a konkrét helyzetre! Soros időzítése zseniális. Az nagy kérdés, hogy a helyzet, a pandémia valóban spontán vagy csak kapóra jött neki. Ezt nem tudjuk biztosan, de a kérdés éppen a kötvény időzítése okán jogos. A potenciális ügyfelek ugyanis csak szaporodnak. Az euró mint közös pénz Sorosnak külön ajándék, mert annak előállítása már régen nem nemzeti, de még csak nem is európai kompetencia. Talán ezért is tuszkolnának minden országot befelé a zónába. A 2008–2009-es válság megmutatta, hogy honnét lehet igazán kezelni a nagy bajokat. Természetesen csak azokat, amik már a pénzuraknak is bajnak számítottak, mint egyes nagybankok bő likviditással való kitömése a bukás helyett.

Ma van egy normák felett, nagyon eladósodott eurózónabeli országcsoport: Görögország, Olaszország, Portugália, Franciaország, Spanyolország stb. Legtöbbjükben a balliberális világerőknek szimpatikus kormányzatok működnek. Őket könnyű lesz a sémára rávenni. Az sem lesz nehéz, hogy ezt a közönségnek eladják, hiszen a kábítószerhez hasonlóan először felüdülést hoz, az összeomlás csak utána jön. Olaszország különösen nagy bajba kerülhet.

A nemzeti valutájukat őrző országok az Egyesült Királyságtól Lengyelországon keresztül hazánkig viszonylagos védettséget élveznek, noha a várható balliberális szennypropagandával meg kell majd küzdeni. Naponta lehet majd hallani, hogy a kormány az ingyentőkét sem hajlandó elfogadni, vét az ország érdekei ellen. Az örökös kamatrabszolgaságról természetesen nem lesz szó.

A szerző közgazdász