Egy álcázott kinyilatkoztatásról

Mára éppen a nyílt társadalom barátai által fetisizált politikai korrektség az, ami gúzsba köti a szólásszabadságot, az újságírókat (ön)cenzúrára kényszeríti. Nem az az újságírás, amit ők művelnek.

„Vésd jól az eszedbe: a sajtó az ellenség. Írd fel ezt százszor egy táblára, és sose feledd el” – ezért az 1972-ben elhangzott mondatáért a republikánus Richard Nixon egykori amerikai elnök kapott hideget-meleget liberális oldalról. Most mégis úgy tűnik, hogy a „magyarországi közállapotok” állítólagos „megrontásáért” – a kormány mellett – a jobboldali média a felelős. Már persze a haladár nyugati újságírók szerint. Hét+egy „neves” sajtószervezet ugyanis tényfeltáró (!) missziót (!) szalajtott Magyarországra nemrégiben, és három egész napot felölelő oknyomozó turnéjukat követően arra a megállapításra jutottak: hazánkban „szisztematikus módon lebontották a média függetlenségét […] szándékos manipulációval elhallgattatták a kritikus sajtót”. Már persze az itteni „független” újságírók véleménye alapján – hiszen az alkalmazott „szakmai módszertanról” szükséges elmondani, hogy az „budapesti és vidéki újságírók széles körével”, „civil szervezetekkel”, továbbá magával Karácsony Gergellyel történt beszélgetésekre alapul (illetve a kiegyensúlyozottság jegyében hajlandók voltak meghallgatni Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkárt is, akinek állításait elrettentésképpen oda is teszik egy-egy tárgyalt téma végére, fél-egy mondat erejéig).

Nem csoda tehát, hogy a tomboló krisztofasiszta diktatúra alátámasztására olyan „bizonyítékokat” citálnak, mint például „számos újságíró elmondta: miközben vidéki térségeken utaztak át autóval, nem kormánypárti rádiócsatorna nem volt fogható”, így a vidéki Magyarországot „sötétségben tartják”. Illetve hogy „női újságírók azt is elmondták, női mivoltuk sok esetben eggyel több ok volt arra, hogy ellehetetlenítsék kritikus tevékenységüket. Néhányuk azt is kiemelte, hogy érzékeny témákat érintő cikkeik után nemi alapú online zaklatásban volt részük és erőszakkal fenyegető üzeneteket kaptak.” (A PestiSrácok újságírónőjét, akit valóban gyomorforgató és nyomdafestéket nem tűrő üzenetekkel fenyegettek, akinek esetében a baloldali orgánumoktól csak élcelődésre futotta, alig meglepő módon nem kérdezték meg a nagy oknyomozás során, ahogy a liberális kulturális szcénát érintő szexuális zaklatások sem kerülnek elő.) A jelentés összes bornírtságát azért felesleges egytől egyig végigzongorázni, mert a szerzők – akikre rögvest kitérünk – egyáltalán nem vették a fáradságot, hogy bármit is releváns módon megindokoljanak. A dokumentum egyszerűen egy szakmai kommentárnak álcázott kinyilatkoztatás.

Na jó, még egy példa: miközben Budapesten reneszánszát éli a zsidó kultúra, és a nyugati nagyvárosokkal ellentétben itt biztonságban élhetnek a vallásos, izraelita felekezethez tartozó magyarok, a jelentés országos „antiszemita rágalomhadjáratról” számol be az indexes újságírók esete kapcsán. Összemossák a városban (vélhetően provokációs jelleggel) megjelent pár plakátot és azt, hogy a jobboldali közvélemény teljes joggal háborodott fel az egyik érintett újságíró nyegle, cinikus magyargyalázásán. Hogy a történelemben nem először újra összeértek a nemzeti és nemzetközi szocialisztikus irányzatok, és az önkormányzati választásokra összeállt a pár éve még a parlamentben a zsidó képviselőket listázni óhajtó Jobbik és a papíron zabolázatlanul antirasszista MSZP, DK és Momentum –, az nem érdekelte a „fact-checking” különítményt.

De akkor térjünk vissza a kályhához, azaz a forráshoz: kikből is állt ez a „nemzetközi sajtószabadság misszió”? Nem fogják kitalálni: a nyílt társadalom hálózatához szorosabban vagy lazábban kapcsolódó sajtó- és jogvédő szervezetekből. A Reporters Without Borders, a European Center for Press and Media Freedom, az Article 19, a Committee to Protect Journalists kapott vagy kap forrást a Nyílt Társadalom Alapítványok infrastruktúrájából, az International Press Institute, a European Federation of Journalists, valamint a Free Press Unlimited – ugye, milyen sokan vannak? – pedig rendszeresen szervez előbbivel közös programokat vagy projekteket, ahogy magát a jelentést támogató South East Europe Media Organization is. Az áttét és az átfedés sokszoros, multiplikált: például a Soros György által alapított Nyílt Társadalom Intézetet, illetve Alapítványokat évekig vezető Aryeh Neier a Magyarországot szintén rendszeresen, de félrevezető módon bíráló Human Rights Watch – mely szervezet érthetetlen okokból most kimaradt a buliból – mellett az említett Article 19 alapítója is.

A recept persze régi, de profi: építs fel egy összefüggő, de formálisan egymással nem azonos „brand” alatt működő szervezetekből álló hálózatot; alakítsd ki róluk a szakmaiság mítoszát; hitesd el, hogy a véleményük megbízható, hiszen „semlegesek”, pártokhoz nem kötődnek; hatékony PR-ral maszkírozd őket „civil jogvédőkké”, akik a csúnya politikával szemben „az emberek” érdekében lépnek fel (bár erre senki sem kérte őket); hivatkoztasd őket sokat egymásra, csináltass velük közös projekteket, az egymásra referálások metodikája váljon automatikussá és körkörössé, de maradjon belterjes; majd ha eljön a politikai akció ideje, add ki az ukázt: Támadás! Ez történt most is, semmi egyéb.

Szóval mondhatnánk azt, hogy nincs itt semmi látnivaló. De inkább tegyünk egy lépést hátrafelé, és nézzük meg az összképet. A szélhámossággal megtámogatott átverési kísérlet – tehát a szóban forgó „médiajelentés” – elkövetését ugyanis az motiválta, hogy Magyarországon „illiberális médiamodell” épül, és „félő, hogy annak receptje még elterjed a régióban”. Aha. Tehát valójában nem a „médiapluralizmus” állítólagos csorbulásáért aggódnak a nyílt társadalom hívei, hanem az idegesíti őket, hogy nem az ő szájízük szerinti, tehát egy nem liberális dinamika is jelen van már a magyar nyilvánosságban. Ebben sincsen semmi meglepő, hiszen valójában a jogállamiság-vita is erről szól: szerintük a jogállam és a demokrácia akkor jogállam és akkor demokrácia, ha liberális is egyben.

Más alternatívának nincs helye a nap alatt. A hazai nyilvánosság szerkezetének átalakulása kapcsán is ez a háttérmotiváció. Az általuk előadottakból ugyanis következik, hogy egy országban akkor egészséges a médiahelyzet, ha a közbeszéd- és politikaformálás fórumait a liberális narratíva dominálja – ahogy ez történt Magyarországon is egészen a 2000-es évek első évtizedének közepéig. Amikor hazánkban a baloldali és progresszív oldal kezében volt a valóság értelmezésének kvázi monopóliuma, az a legtermészetesebb dolog volt a világon. Nem azt frusztrálja tehát a „civil jogvédőket” és a hazai kultúrmarxistákat – akik fel vannak háborodva, ha „politikai aktivistának” bélyegzik őket –, hogy megszűnt volna a sajtószabadság, hanem az, hogy a közbeszédet már nem kizárólagosan az ő történetkeretezéseik uralják. Ők azonban úgy szocializálódtak, hogy az a normális, ha ez így van, ezért a saját szempontjukból „véleményterrornak” élik meg, ha van szellemi konkurenciájuk – igen, például a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány. De hogy is mondta Medgyessy Péter 2002-ben? „Akinek tévé kell, vegyen magának!”

Fenti hozzáállásnak persze messzemenő, gyakorlati következményei vannak. Kudarcaik kesernyés szájízének leöblítésére a hazai balliberális oldal „gondolkodói” már 2017-ben elkezdtek építgetni egy új fogalmi rendszert, melyet most külföldi barátaik is megtámogatnak. Ennek lényege, hogy mivel igazából ők testesítik meg a centrumos, semleges újságírást – hiszen az egyik jól ismert természeti törvény, hogy a liberális fősodor világnézetileg semleges –, ezért igazából ők testesítik meg a „független újságírást”, minden más pedig „propaganda”. Utóbbi tehát nem is minősül újságírásnak – hiszen „pártos”, „illiberális”, így nem is lehet „független”. Ebből pedig logikailag következik, hogy utóbbit így alapvetően nem is illetik meg a sajtószabadságból fakadó jogok, mert nem is minősül sajtónak. Bár a jelentés a jobboldalt vádolja a média fogalmának újradefiniálásával, valójában pontosan ők azok, akik szűkíteni igyekeznek e terminust. Az ő beszámolóik kiegyensúlyozottak, neutrálisak, oknyomozók, tényszerűek – a jobboldalé ellenben fake news, hírhamisítás, propaganda. Akkor is, ha a migráció tényét ők először tagadják, majd a migránsokat jó szándékú, távolról érkezett barátként mutatják be; amikor a bevándorlók által elkövetett erőszakról nem számolnak be, a terrortámadásokat követően pedig hallgatnak az elkövetőkről. Vagy amikor a totálisan abnormális szexuális életmódtrendeket „tényszerűen propagalják”, és kijelentik, hogy az ateisták okosabbak, mint a keresztyének.

Igen, mára éppen a nyílt társadalom barátai által fetisizált politikai korrektség az, ami gúzsba köti a szólásszabadságot, az újságírókat (ön)cenzúrára kényszeríti. Nem az az újságírás, amit ők művelnek: igazából az az igazi fake news. Semlegesnek álcázott aggodalmaskodásuk pusztán egy ideológia kifejeződése: egy olyan kulturális imperializmusé, amely a liberálisok értékválasztását akarja rákényszeríteni valamennyi társadalomra. És ezért irracionális őrjöngésbe kezdenek, ha valahol mindez ellenállásba ütközik. Például Magyarországon.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója, a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány elnöke