A kezüket az égnek emelik, majd amilyen erősen csak tudják, tenyerükkel a mellkasukra csapnak. Sokuk hátán korbácsnyom, hosszú, húszcentis heg látható. Több száz kéz hangos csattanása rémiszti meg Németország ablakaiból kikönyöklő lakosságát. Keresztényeket és zsidókat egyaránt. Azokat, akiket 2015-ben még Welcome refugees! táblákkal várták türelmetlen szeretettel a „menekülteket”. És azt hitték, meg tudják oldani.
Wir schaffen das – mondta a kancellárjuk. És mondták ők is. El is hitték. És most remegő szájjal, könnyeiket nyelve, kétségbeesetten nézik a harcias, félmeztelenül ünneplő muszlimokat, akik az utcáikat elárasztva magukat, a vallásukat, az erejüket, a sebeiket mutogatva verik a mellüket. Ütemesen kántálnak valamit arabul. Nem tudni mit, talán azt, hogy dehogy oldjátok ti meg. Talán azt, hogy ez már a mi hazánk.
A szőke nő Németország. Az asszony eltitkolni vágyott könnyei ma a migrációval küszködő Nyugat. Ahol nem szabad sírni, ahol nem szabad félni, ahol nem szabad szomorúnak lenni, ha félmeztelen muzulmán férfiak az ablakuk alatt csapkodják a mellkasukat. Ahol csak örvendezni szabad a kulturálisan sokszínűvé váló Európának.
Sírni meg csak otthon, a négy fal között lehet. Egyelőre.
