És mi lesz Amerika után?

A liberálisok bolsevik módszerekkel rombolják le azt a társadalmat, amiben élnek.

Cleveland, 2016. július 20. A Code Pink liberális csoport tagjai tüntetnek a Republikánus Párt négynapos elnökjelölt-állító konvenciójának helyszíne közelében az Ohio állambeli Clevelandben 2016. júlus 19-én. A konvenció második napján Donald Trump amerikai üzletembert hivatalosan is a republikánus elnökjelöltté választották. (MTI/EPA/Jim Lo Scalzo) Fotó: Jim Lo Scalzo Forrás: Reuters

A liberálisok és a kommunisták már elkezdték ünnepelni a régi világrend, a kapitalizmus, a polgári társadalom, a fehér ember történelemben játszott központi szerepének bukását. Azt hiszik, hogy nemsokára győz Amerikában a liberális-kommunista forradalom, amelyet az etnikai és szexuális kisebbségek, illetve az utóbbival egészen jelentős átfedést mutató ideológiai szélsőségesek és pszichiát­riai betegek szövetsége visz majd diadalra.

Hitük szerint ezt majd követi az Európára is átterjedő forradalmi hullám, ahol a kisebbségek szintén legyőzik majd a többséget, és beköszönt a totális, általános boldogság kora, ahol a kisebbségek – természetesen meggyőzéssel – „jó embert” csinálnak a fehér, heteroszexuális keresztényekből, akik ennek következtében egyik identitásukhoz sem ragaszkodnak majd igazán. Persze lesznek majd olyan emberek, esetleg országok, akik/amelyek nem képesek megváltozni, de az ő megrendszabályozásuk még a forradalmi szakaszban meg fog történni, hiszen a forradalmárok előre tudják, hogy ki nem lesz képes majd megjavulni.

Ezt ugye már olvastuk, a nagyszüleink, dédszüleink át is élték. Csak elegendő számú nagyon buta és nagyon agresszív ember kell ahhoz, hogy egy országot rövid távon egy ideológia jármába lehessen hajtani, az erőforrások rövid távú túlhasználásával, hogy aztán a szűkösebb időkben a javak újraelosztása feletti ellenőrzés segítségével lehessen elfojtani minden ellenállást.

Elmondhatjuk, hogy az első világháború értelmetlen és érthetetlen öldöklése száz évvel ezelőtt létrehozta azt a történelmi helyzetet, hogy az embereknek nagyon elegük legyen a fennálló rendből, amely totális kudarcot vallott. De most az embereknek a jólét unalmából van elegük, azért lázadnak, mert nagyobb tévét vettek, mint ami befér a nappalijukba. A most lázadó amerikai feketék és fehér követőik jobban élnek, mint az első világháború előtt a középosztály, még a szegény feketék is jobb életlehetőségekre számíthatnak, mint a Monarchia átlagos állampolgára. Ezek az emberek unatkoznak, szétvert identitásuk szilánkjai vagdossák őket legbelül, semmiben nem lelnek már örömet, olyan indulat feszül bennük, aminek nem személyes oka van, hanem – az ultraliberális ideológia egyik kedvenc kifejezésével élve – strukturális. A hópihenemzedék elődei és maga a „bánthatatlan nemzedék” is a boldogságért tüntet. Ők az elsők a történelemben, akik nemcsak jólétben és anyagi biztonságban nőttek fel, hanem azok, akiknek azt mondták, tanították, a boldogság alanyi jogon jár. Ezek az emberek azt hiszik, hogy a szüleik a normakövetés és a nem „önmegvalósító” munka, na meg a „strukturális egyenlőtlenségek” miatt voltak boldogtalanok, meg azért, mert a biológiai nemük és az ahhoz kapcsolódó szerepek szerint voltak kénytelenek élni.

Ez a forradalom arról szól, hogy az emberek viszonylag jelentős csoportja már azt hiszi, azért érzi magát rosszul, mert mások olyasmiket gondolnak a világról és róla, amikkel ő nem ért egyet.

Amerika, a személyes felelősség, az önmaga életét alakító, a csak magára utalt ember őshazája olyan emberekkel van tele, akik másokat tesznek felelőssé mindenért, ami velük történik, sőt azért is, amit éreznek vagy nem éreznek. Ezt az életérzést létrehozó és meglovagoló ideológia a liberalizmus, az összes többi ideológiai őrülettel együtt azonban hiába mutat alapvető rokonságot a kommunizmussal és a bolsevizmussal, két döntő kérdésben teljesen különbözik most a helyzet az akkoritól.

Először is, a kommunistáknak volt tervük azutánra, hogy megkaparintják a hatalmat. Másodszor, a kommunisták a múltat úgy törölték el, hogy támaszkodhattak azokra a társadalmi szokásokra és normarendszerekre, amelyek a társadalmat korábban összetartották. Maguk a kommunisták is – anélkül, hogy sokszor a tudatában lettek volna ennek – a meghaladottnak vélt polgári társadalom szabályrendszereihez ragaszkodtak. Sok mindent lebontottak, de nem mindent. Próbálták akadályozni a családi minták átadását, de az ezen a területen elért sikert nem az ötvenes-hatvanas éveknek köszönhették például Magyarországon, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek viszonylagos jólétének, amikor is a városba kényszerített falusi lakosságot és a falvakban maradt termelőszövetkezeti parasztságot egy nemzedék alatt el tudták szakítani a kultúrájától és az életmódjától. 1968 értelme az volt, hogy a kommunisták áttértek a gyors pusztításról a lassú, nemzedéknyi időben értelmezhető bomlasztásra.

A kommunisták az eleve gyökértelenebb, az amerikai nemzethez adaptálódó bevándorlókból álló amerikai társadalomban értek először célt. Talán maguk sem gondolták, hogy így lesz. A bolsevizmus még gátlástalan tömeggyilkosok és a morál nélküli értelmiségiek szövetsége volt, de az a liberalizmus, amivé a kommunizmus lett mostanra, morál nélküli senkik és gátlástalan, kirívóan ostoba celebek szövetsége, akik tulajdonképpen Lenin hasznos idiótáihoz hasonlítanak leginkább. Azt sem tudják, hogy ők tulajdonképpen kommunisták, akik bolsevik módszerekkel rombolják le azt a társadalmat, amiben élnek. Azt hiszik, hogy ha győznek, minden megy majd tovább, Amerika úgy működik gazdaságilag és katonailag, mint eddig, az eszükbe sem jut, hogy egyrészt a multinacionális vállalatok, másrészt a szeretett csőcselékük benyújtja majd a számlát.

Amerika mint nemzet éppen megszűnőben van. Talán még egy darabig mint ország húzza még, de sok helyről ki kell vonulnia majd, láthatatlan birodalmát láthatóvá teszik azok a helyi konfliktusok, amelyeket eddig ő tartott féken. Európa magára marad, a NATO eljelentéktelenedik, lehet, hogy drámaian gyorsan.

Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ki fogja az Egyesült Államok pozícióit átvenni a világon? Az a rossz hír, hogy Kína, és Euró­pában és talán a Földközi-tenger medencéjében Oroszország. A távolabbi nagyhatalmi szövetséges mindig jobb, mint a közeli. Amerika meggyengülésével Európa egy jelentéktelen kontinens lesz, hiszen sem hadserege, sem erős államai nincsenek, legnagyobb országait, egykori nagyhatal­mait ugyanannak a liberális féregnek a foga rágja, mint Amerikát.

A liberálisok hirtelen abban a helyzetben fogják találni magukat, hogy a saját országaikban külföldi segítség nélkül kell tovább vinni a forradalmaikat. A bevándorlás és az iszlám további erősítését, az LMBTQ-forradalmat, a nemzetellenességet. Könnyen olyan helyzet állhat elő, hogy már nem nekik fog lejteni a pálya. Ha az amerikai technoló­giai óriásokat lekapcsolják, akkor a véleménymonopóliumuk egészen döbbenetes mértékben csökkenhet, hirtelen egy valóságos környezetben kell majd rávenniük az embereket arra, hogy az elemi józan ésszel szemben és a még megmaradt társadalmi normákat tovább rombolva cselekedjenek.

Az amerikai birodalom utáni világhoz közeledünk, mert a legkreatívabb, legstabilabb csoportjait felszámoló LMBTQ-társadalom nem lesz képes működőképes hadsereget fenntartani, anélkül pedig nincs birodalom. Pedig Amerika a birodalmából és a dollár világpénzjellegéből él; ha többé nem hiszik el róla, hogy képes hatékonyan háborúzni, akkor akár katonailag is kiverhetik bizonyos területekről, és persze a pénzének értéke is kérdésessé válik. A katonai dominanciá­val együtt porlik majd szét az Egyesült Államok tömegkulturális dominanciája is. Arról nem is beszélve, hogy például mi, akik a saját országunkban képesek vagyunk fenntartani a biztonságot és egy működőképes társadalmi békét, miért is importálnánk (az eddigieknél jobban) azt az ideológiai őrületet, amely lángba borítja a világ legerősebb országát?

Soha nem volt ennyire fontos, hogy tisztában legyünk a saját identitásunkkal és működtessük a nemzetet, az államot, és hogy legyőzzük a liberalizmust, ami itt Közép-Euró­pában tulajdonképpen a kommunizmus. Megkísérlik hozzánk is importálni ezt a pusztító politikai programot, amelyet egyébként jól előkészített már az amerikai kultúrszemét áradata az elmúlt három évtizedben. Magyarok vagyunk, nem amerikaiak, fehérek és nem másmilyenek, kulturális keresztények és nem szélsőségesek, békések és nem agresszívek. Nem akarunk polgárháborút, mi mindig megszállókkal háborúztunk, nem egymással. Ma Európa országaiban és nálunk is két út áll a társadalmak előtt. Vagy megőrizzük a saját identitásunkat és a leghatározottabban legyőzzük a liberalizmust még időben, vagy polgárháborús környezetben, utcai harcokban kell megvédenünk magukat a kívülről érkező, egyébként fehérellenes rasszizmus ellen, amely vallási (iszlám), identitáspolitikai (LMBTQ-mozgalom) és világvége-fenyegetéses (klímakatasztrófa) köntösben is megjelenik.

A szerző szociológus