Felzárkóztatás brüsszeli ellenszélben

Az elmúlt kétszer 15 év fő tanulságai öt pontban foglalhatók össze. Ha ezeket szem előtt tartjuk, támpontul szolgálhatnak a következő évtizedekhez.

Hat órán keresztül volt Magyarország és a gyermekvédelmi törvény a vita tárgya az EP-ben MTI/EPA/Patrick Seeger Fotó: Patrick Seeger

1. Félperifériának szánnak bennünket. Felismertük, hogy az EU-nak már nem célja felzárkóztatni a közép-európai országokat.

Az elmúlt másfél évtizedben a felzárkózás egy szintig ugyan megtörtént, de ebben nagy szerepe van a térség öntudatra ébredő kormányainak, valamint a mélyreható gazdasági és politikai reformoknak is. Látszik azonban, hogy a közép-európai államok tényleges erősítése már nem szerepel a nyugatiak céljai között, csak a félperifériáig kívánták felzárkóztatni ezt a térséget. A világ persze nem változik, a félperifériás felzárkóztatásnak régi hagyománya van. A Római Birodalom is csak addig fejlesztette a provinciákat, ameddig azok a magterület gazdagodását szolgálták. Például korszerű úthálózatot épített ki a provinciákban, amely az áruszállítást és a hadsereg felvonulását segítette.

Sem az elvek, sem a körülmények nem egyeznek a nyugat-európai sikeres recept és aközött, amit a közép-európai térségnek ajánlottak. Az EU magállamai védett piacok mellett tudták véghezvinni a technológiai fejlődést és a termelékenységjavulást, a tőke felhalmozása és a belső piacukon már működő ipari megoldások után nyitották csak ki gazdaságaikat. Ezt az utat követték a 2004 előtt csatlakozott államok is, bennünket viszont más útra kényszerítettek, ami valójában félperifériás felzárkóztatás, Nyugat-Európa tehát nem az egyenlő versenytárs szerepét szánja a közép-európai térség országainak.

2. Közép-Európa csak együtt erős. Felismertük, hogy összefogással sokkal több eredményt tudunk elérni Közép-Európában.

A térség államait kijátszották egymás ellen a csatlakozási folyamat közepette. A 2010-es években azonban – elsősorban a visegrádi négyek – felismerték, hogy nem ellenfelei, hanem szövetségesei egymásnak, és így Közép-Európa országai egy sor kérdésben összefogtak. A közös érdekérvényesítés meghozta az eredményét: a térség mára erősödik. A régió országai már elutasítják, hogy másodrendű államokként tekintsenek rájuk, és a nyugati érdekek „beszállító államaivá” tegyék őket. Közép-Európa a kontinens gazdasági motorjává vált, míg a nyugati világ a gyengülő versenyképességével, a migrációból is fakadó társadalmi konfliktusaival és biztonsági kockázataival, valamint értékrendjének fokozatos átalakulásával nem tud minta lenni.

3. Nem könyöradományról van szó. Felismertük, hogy a kohéziós politika forrásai nem támogatások, hanem kompenzációt jelentenek.

Ráadásul nem csak mi ismertük ezt fel. Gün­ther Oettinger, a német uniós biztos egy interjúban úgy fogalmazott, hogy „gazdasági szempontból Németország nettó kedvezményezett”, hiszen például a lengyelek az uniós támogatásból német cégeket bíznak meg és német gépeket vásárolnak. A szintén német Wirtschaft­woche gazdasági hetilapban pedig arról jelent meg elemzés, hogy a német cégek már csak azért is nagyon jól érzik magukat Magyarországon és Lengyelországban, mert az uniós támogatásból jelentős részt kapnak meg, miközben erre saját hazájukban nem lenne lehetőségük. Lengyel kutatók pedig arra jutottak, hogy a 2007–2013-as időszakban a támogatások nyolcvan százaléka az úgynevezett befizető országoknak is hasznosult.

A térségünk országai tehát beruházási lehetőséget, jó üzletet jelentenek a magállamoknak, így az uniós fejlesztéspolitika az ő versenyképességi céljaikat szolgálja. A kohéziós politikát innen nézve nem természetes, hogy a bizottság megmondhatja, mire költsük az uniós forrásokat. Sokkal inkább az volna magától értetődő, ha Magyarország maga dönthetne a források felhasználásáról.

Mindezzel párhuzamosan a bizottság és a nyugati elit által definiált célok megvalósítására az uniós költségvetés egyre növekvő része jut. Emelkedik azoknak a forrásoknak a nagysága és aránya is, amelyek elosztásáról a központi uniós szervek döntenek, ezzel tovább csökkentve a tagállamok mozgásterét. Az eddig felvázoltak alapján sajnos nem meglepő, hogy a közvetlen uniós forrásokból a később csatlakozott országok csak öt százalékban részesülnek, miközben az EU lakosságának húsz százalékát teszik ki.

4. Lopakodó hatáskörelvétel zajlik. Rá kellett eszmélnünk, hogy a Nyugattal és Brüsszellel szembeni komoly értékvitáink miatt a kohéziós politika nemzeti céljainkra való felhasználását korlátozzák.

A bizottság megmondja, mire és hogyan költsük az uniós forrásokat. A kohéziós politika tartalmi elvárásaira a befizető országok nagy befolyással bírnak, így számos olyan fejlesztésre nagyobb hangsúly helyeződik a támogatásoknál, amely a befizető országoknak fontos. Brüsszel két módon avatkozik be a közép-európai térség államainak életébe.

A ránk erőltetett kötelező érvényű uniós jogszabályok és direktívák mentén ható hard power mellett egyre nagyobb jelentőséggel bír a brüsszeli soft power is, amelynek a kohéziós politika jelentős eszköze. Ugyanis az olyan területekre, amelyek nemzeti hatáskörben vannak, mint például az oktatás, az egészségügy vagy a szociális politika, Brüsszel közvetlenül nem gyakorolhatna hatást. Ezeken a területeken Brüsszel úgy avatkozik be, hogy a támogatáspolitikába épít be olyan feltételeket, amelyek a nyugat-európai érdekeket és célokat szolgálják – és ellentétesek a térségünk céljaival.

A nyomásgyakorlás másik módja a civilnek mondott hálózatok érdekérvényesítő tevékenysége. Az NGO-k nem tudnak közvetlenül a nemzetállami kormányokra hatást gyakorolni, ezért megkerülik őket, és Brüsszelben keresnek maguknak szövetséget, így közvetetten erőltetik ránk az akaratukat.

5. Nemzeti érdekek képviselete. Megtanultuk, hogy fel lehet vállalni az unióval szemben a nemzeti érdekek hangsúlyos képviseletét, a vitákban van mozgásterünk.

A magyar kormány 2010-től nem kívánta átvenni az EU által javasolt neoliberális válságkezelési megoldásokat, hanem a saját útját járta. Többek között bankadót vetett ki, súlyos megszorítás helyett pedig a gazdaságélénkítésre fektette a hangsúlyt. A magyar gazdaság kiemelkedő és folyamatos fejlődése a bizonyítéka annak, hogy ez a lehető legjobb döntés volt. A 2014–2020-as fejlesztési időszak tervezésé­ben a kormány új alapokra helyezte a kohéziós politikáról való gondolkodást is. Korábban lényegében nem volt stratégia, az uniós elvárások teljesítése jelentette a vezérfonalat.

Az új magyar modell épp azért sikeres és eredményes, mert nem követte az uniós fősodor javaslatait, hanem a saját érdekeit érvényesítve saját koncepciót dolgozott ki és hajtott végre. Ezt a modellt támadja Brüsszel, különböző indokokkal. A kohéziós politikát immár a magyar érdekekhez igazítjuk és nem fordítva. Ehhez azonban szükséges az a szuverén gazdaságpolitikai és társadalompolitikai mozgástér, amelynek egyes kulcselemeiről az elmúlt években sok vitája volt a magyar kormánynak uniós és nyugati vezetőkkel. Ha erről a mozgástérről lemondunk, azzal a valódi felzárkózás lehetőségéről mondunk le. Márpedig az unió csak akkor lehet erős, ha a tagjai egyenként is erősek.

A szerző közgazdász, az Innovációs és Technológiai Minisztérium miniszterhelyettese