Fölnézni – kire?

A televízió kreált figurái, majd az internetes szörnykütyük fokozatosan kiszorították a gyermek lelkéből a hazulról hozott értékeket: szeretet, őszinteség, a szülők iránti alázat.

Fotó: MTI/FRK

Bálványok nélkül nem kerek a világ. Úgy tartják, valakire mindenkinek föl kell nézni. Ám a példaképek állandóan és egyre sűrűbben változnak, és ez végtelenül bonyolít mindent. Nem csak életkorunktól függ, kit állítunk magunk elé, nem is csupán a kor, amelyben élünk, még ezernyi más. Legújabban már kívülről is beleszólnak, kit válasszunk ideálnak. Egyre sűrűbben jönnek a kéretlen ötletadók. Előbb csak ajánlgatják a bálványt, később mindenféle furfanggal ránk tukmálják. Néha nem is tudjuk, kiket majmolunk.

Az ifjú ember eredendően azokhoz szeretne hasonlítani, akik okosak és szépek. De ki mondja meg, mit takar a szó: okos, szép? Egy tizenévesnek ma az a legokosabb, aki a legügyesebben babrál a számítógépen, a legszebb, akinek a legütősebb a tetkója. Ha hőst szeretne példaképül, már akkor is más a helyzet, mint régen. Száz éve még a történelem, az irodalom nagyjai közül került ki az eszmény – ma celebek, botrányhősök, megmondóemberek vezetik a sort.

Azok, akiket a média erre kijelöl. El lehet képzelni…

Kis kitérő. Pár éve született Párizsban az a törvény, amely végre kimondja: csökött, alultáplált manökenek ezentúl nem léphetnek a kifutóra. Csak az maradhat a pályán, aki orvosi igazolást tud felmutatni, hogy testtömegindexe az egészséges értéken belül mozog. Megvan még Twiggy, a negyvenkilós sztármanöken? Brrr! Évtizedekig ő volt a nyugat ügyeletes nőideálja. A hölgypéldakép. Szerencsére ma már büntetésre számíthatnak azok a modellügynökségek, amelyek ilyen csontkollekciókat foglalkoztatnak. Nem dicsekvésképp, én már évekkel ezelőtt feszegettem: hol van előírva, hogy divatdiktátorok mondják meg nekem Párizsból, milyen legyen az én nőideálom? Jellemző, hogy ez a borzalom is a liberalizmus őshazájában ütötte föl a fejét. Ez is diktatúra.

Nemrég föllapoztam Béranger kalandos életrajzát. A nagy francia költő a mi Petőfi Sándorunk ifjúkori példaképe volt, úgy is mondhatnánk, az előfutára. Kettejük pályáján, szenvedélyeiben sok a közös. A republikánus Pierre-Jean de Béranger is lelkesedett mindenért, ami a nemzetéhez kötötte, és ő sem tett lakatot a szájára. Volt bátorsága még uralkodása alatt szatírát írni Napóleonról, akiben már akkor meglátta a zsarnokot, amikor a jakobinus tömeg még javában ünnepelte. De bírálta a visszatérő Bourbonokat is, hiába zárták ezért többször is tömlöcbe. Forradalmi hangú, mély érzelmű, zabolázatlan költő volt, ugyanolyan páratlan talentummal, éles világlátással, elvhűséggel, mint Petőfi. (Csak zárójelben: vajon megmaradt volna-e a vonzalom, ha a mi költőnknek is jut annyi idő az árnyékvilágban, mint példaképének, aki hetvenhét évet élt? Petőfi halála után visszavonult a költészettől, emlékiratait rendezgette. Amilyen zaj kísérte élete delén, olyan csöndesen halt meg 1857-ben Párizsban. Vajon a szelíddé lett franciáért is rajongott volna Petőfi, ha túléli? És vajon a mi költőnk is lecsöndesül, ha megélhet ennyi esztendőt? És mi, mostaniak, lelkesednénk-e egy jámborabb Petőfiért?)

Akárhogyan is, kellenek a bálványok.

1965-ben a nyugat-németországi tizenévesek többsége még Albert Schweitzer Nobel-díjas polihisztort (egy személyben teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvos) tekintette legelső példaképének.

2001 Magyarországán a whiskys rabló vezette a tinédzsereknél a bálványmezőnyt.

2020-ban kire fognak felnézni a gyermekeink?

Egy ismert német filozófus nemrég azt nyilatkozta, minden példakövetés alapja az önzetlen szeretet. Igaza van. A történelem régebbi szakaszaiban ez így is volt. Akkor többnyire valamelyik szülő jelentette a legelső példaképet, már csak azért is, mert a gyermek a családban töltötte a legtöbb időt. De aztán jöttek a világháborúk utáni ideál nélküli idők, ahol a televízió kreált figurái, majd az internetes szörnykütyük fokozatosan kiszorították a gyermek lelkéből a hazulról hozott értékeket: szeretet, őszinteség, a szülők iránti alázat.

Mi, régebbiek meg nagyokat sóhajtva hallgatjuk Zoránt: „Apám hitte az apja örökét, / S úgy hiszem, ez így volt szép.”