„1956-ban Nagy Imre forradalmi kormánya határozott döntést hozott Magyarország kilépéséről a Varsói Szerződésből, ami akkor egyoldalú deklaráció volt. Mára – és ebben egyetértés van köztünk – a Varsói Szerződés, mint az európai szembenállás egyik maradványa, felülvizsgálatra szorul.” Ezt a kijelentést Antall József miniszterelnök tette 1990 júniusában, Moszkvában, a Varsói Szerződés tagállamai politikai tanácskozó testületének ülésén. A hidegháborús szembenállást jelképező katonai szövetség koporsójába ezzel beverték az utolsó szöget is.
A Varsói Szerződés néven működő katonai együttműködési szervezet 1955-ben jött létre, válaszul arra, hogy a nyugati országok katonai szövetsége, a NATO teljesjogú tagjává fogadta a Német Szövetségi Köztársaságot. Kétségtelen, hogy a szovjet blokk hadseregeinek összehangolása egy közös szövetség keretében azért is jól jött a Nagy Testvér számára, mert az 1955-ben megkötött osztrák államszerződés létrehozta a semleges Ausztriát, vagyis az ott állomásozó megszálló csapatokat vissza kellett vonni a területről. Magyarországon hivatalosan az osztrák megszálló seregek utánpótlási útvonalának biztosítására volt jelen a szovjet hadsereg, de ennek jogalapja ekkor megszűnt. Való igaz, hogy a Varsói Szerződés alapító okiratában nincs egyértelmű utalás arra, hogy a tagállamokban feltétlenül szovjet csapatokat kellett volna állomásoztatni, mégis hivatkozási alapként tekintett erre mind a szovjet, mind a magyar fél.
1971. Magyarország, Tata a Magyar Néphadsereg harckocsizó alakulata.
Fotó: Fortepan
Hruscsov kezdeményezésére nyolc, szocialista blokkhoz tartozó állam alapította meg a szovjet katonai vezetés alatt álló szövetséget: a Szovjetunió mellett Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Albánia, Bulgária és az NDK voltak az alapítótagok. Az első – de sikertelen – repedés a szövetség rendszerében már az alapítás utáni évben megtörtént, amikor 1956 októberében Nagy Imre kijelentette Magyarország katonai semlegességét, ezzel kilépését a Varsói Szerződésből. A Kínához közeledő Albánia 1962-ben felfüggesztette tagságát, majd 1968-ben ki is lépett, míg Románia 1964-től csak bizonyos korlátozásokkal vett részt a katonai együttműködésben.
A Varsói Szerződés hivatalosan külső katonai fenyegetés, illetve támadás esetére biztosított védelmet a tagállamok részére, azonban a valóságban korántsem a hidegháborús szembenállás egyik letéteményese volt, hanem a Szovjetunió iránti kényszerű lojalitás biztosítéka. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a katonai tömb összesen kétszer intézett fegyveres támadást, mindkétszer saját tagállama ellen. Először 1956 novemberében került sor beavatkozásra Magyarországon – ebben kizárólag a szovjet haderő vett részt –, majd 1968-ban a prágai tavasz elfojtására vonult be Csehszlovákiába szovjet irányítás alatt számos tagállam fegyveres ereje.
A nyolcvanas évek végén bekövetkező változások természetesen azonnal felvetették a katonai szövetség létjogosultságát is, amely a német egyesítéssel elvesztette egy újabb tagállamát. A Varsói Szerződés felbontása azonban mindaddig kényes kérdés volt a demokrácia útjára lépő volt szocialista országokban, amíg a szovjet hadsereg a térségben állomásozott. Hiába kezdődött meg a haderőcsökkentés már 1988-ban, az idegen fegyveres jelenlét folyamatos fenyegetést jelentett az utolsó szovjet katona távozásáig. Ennek ellenére hangzott el a fenti kijelentés Antall József miniszterelnök szájából Moszkvában, ráadásul úgy, hogy az általa képviselt magyar tervezetet nem hagyták jóvá a tagállamok külügyminiszterei. A politikai értekezlet ülésén azonban éppen a magyar kormányfő elnökölt, és ezt kihasználva végül nem a szovjet álláspontot bocsátotta megfontolásra, hanem az előzetesen elvetett magyar javaslatot.
Magyarország mellett Csehszlovákia lett a legaktívabb szorgalmazója a VSZ megszűnésének, és 1991. február 25-én Budapesten aláírták a katonai tömb felszámolásáról szóló dokumentumot. A határozat értelmében a Varsói Szerződés 1991. március 31-én megszűnt.
A szerző tudományos munkatárs, Történeti Kutatóközpont Magyarságkutató Intézet
