Miután a Kúria 2018 májusában felmentette az úgynevezett orosz kémper vádlottjait, a Legfőbb Ügyészség nemrégiben nyilvánosságra hozta a vádirati tényállás és a bírói döntés – eddig titkosított, tehát a publikum számára nem vagy csak nyomaiban ismert – lényegét.
A részletekbe először nem bonyolódva az ügy tényszerű rögvalósága az, hogy bár az érintetteket felmentették, azt – az ügyészség szerint – a bíróság sem vitatta, hogy 2007-ben az akkori Nemzetbiztonsági Hivatal épületében bolgár fedésben orosz titkosszolgák poligráfos vizsgálatot végeztek magyar titkosszolgálati tiszteken.
2007-ben a magyar miniszterelnök Gyurcsány Ferenc, az érintett időszakban a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter Szilvásy György volt, a Nemzetbiztonsági Hivatalt Galambos Lajos, majd Laborc Sándor vezette – utóbbi három vádlottja is volt a kémpernek.
És mivel a felmentő ítélet mellett is cáfolhatatlan, hogy történt „összejátszás” az oroszokkal, különösen pikáns, hogy éppen Gyurcsány és társai, illetve a komplett hazai ellenzék emleget folyamatosan olyanokat, hogy „Putyin zsarolja Orbánt”, tesz fel olyan kérdéseket, mint például „Európa vagy Moszkva?”, vagy bizonygatja, hogy „Orbán segíthet feltölteni Putyin európai kémhadtestét”.
A helyzet azonban a következő: a jelenlegi kormányzat az ország érdekeit és a földrajzi realitásokat szem előtt tartó, de Magyarország szuverenitását és nyugati integrációját soha meg nem kérdőjelező, kiegyensúlyozott kapcsolatokra törekszik Moszkvával.
De józan ésszel mi mást is tehetne egy ország, mely gázt közvetlenül vagy közvetve, de nagyrészt Oroszországtól kap – ugyanis az elmúlt három évtizedben a Nyugat nem volt elég erős ahhoz, hogy ezen változtasson, noha azt valamennyi magyar kormány támogatta (volna). (Miközben az Északi Áramlatban történő német közreműködéssel vagy azzal, hogy az Európai Labdarúgó-szövetségnek a Gazprom a főszponzora, senkinek semmi baj nincs.)
Mindennek hátterében pedig az áll, hogy a világ geopolitikai rendje valóban változóban van, a súlypont szépen, lassan, de nyugatról keletre helyeződik át. És aki ebben az átalakuló világrendben – pláne egy hozzánk hasonló méretű ország esetében – a saját érdekérvényesítése növeléséért tenni akar, az bizony valamennyi, az asztalnál ülő játékossal minimum emberi viszonyra törekszik.
Pláne nem felejthető ez a helyzet annak a valóban ambiciózus célnak a fényében, amely maga mögött akarja hagyni a „száz év magyar magány” korszakát, ki akar törni posztkisantanti régiós elszigeteltségből, hogy mind barát, mind korábbi ellenség azt gondolja: „Aki a magyarokkal együttműködik, az jól jár.”
Ennek a kiegyensúlyozott, nemzeti érdek vezérelte reálpolitikának – és persze a történeti adottságoknak – a része, hogy a jelenlegi magyar kormány együttműködik Oroszországgal energetikai vagy (lehetséges) kereskedelmi területeken, jó diplomáciai kapcsolatokat tart fenn, de visszavásárolja a Molt a Szurgutnyeftyegaztól vagy nem bontja meg az uniós egységet a Moszkvával szembeni szankciók kapcsán.
Ezzel szemben a túloldalon egy koordinálatlan, túlmozgásos Oroszország-politika állt 2010-et megelőzően, amibe belefért az (akkor még) EU-s csúcsprojektnek számító Nabucco gázvezeték „álomnak” minősítése, de az is, hogy Gyurcsány családilag – Totó kutya puszijai közepette – látta vendégül Putyint saját házában 2006-ban.
Ez így önmagában persze nem probléma, ahogy most is, akkoriban is rendszeresek voltak a kétoldalú találkozók, a nevetséges inkább az, hogy a baloldal szemében ez ma „Kreml-pártiságnak” minősül. A konyakos meggy a habos torta tetején pedig az volt, mikor 2009-ben az akkor már minden hivatalos pozíciójáról lemondott Gyurcsány Ferenc Putyinnal – feleségük társaságában – egy családi vacsorán vett részt Moszkvában.
Akkor még Gyurcsány is magyar érdeknek nevezte a szoros partneri viszonyt Oroszországgal – noha ezalatt a történtek fényében vélhetően mást értett, mint amit a józan ész diktálna.
Ugyanis ennek a koncepciótlan és koordinálatlan politikának jellegzetes példája a 2007-es kémügy, mely a nemzetbiztonsági érdekeket teljesen negligálva engedte rá az orosz hírszerzést Magyarországra.
Az a teljesen abszurd helyzet állt elő, hogy egy NATO-tagállam egy nem a transzatlanti szövetséghez tartozó ország titkosszolgálatától kért „segítő kezet” – és különösen aljas módon ezt úgy tette, hogy egy másik NATO-tagállam „logóját” használta fel az akcióhoz.
A nyilvánosságra hozott vádirat tanúsága szerint ugyanis 2007-ben a Nemzetbiztonsági Hivatalban – bolgár fedést használva – orosz titkosszolgálati szakemberek 16 magyar elhárítótisztet vetettek hazugságvizsgálat alá a hazai szolgálatok nemhogy tudtával, de azok kérésére.
Felmerült ugyanis, hogy az NBH állományából információk szivárognak ki illetéktelen személyekhez, ennek kiderítéséhez pedig igénybe vették az Orosz Föderáció Biztonsági Szolgálatának (FSZB) szolgáltatásait.
A vádirat szerint Szilvásy György akkori titokminiszter arra utasította Galambos Lajost, az NBH akkori vezetőjét, hogy működjön együtt az FSZB-vel – tudva azt, hogy ez információszerző tevékenységet jelent. Ennek formája az lett, hogy a hivatalos ellenőrzést megkerülve „konspirációs céllal bolgár pszichológusként megjelölt, de valójában az Orosz Föderáció Biztonsági Szolgálatához tartozó” személyek érkeztek az NBH-hoz, hogy elvégezzék a magyar tisztek poligráfos vizsgálatát.
Bár az NBH-folyamatban részt vevő szakpszichológusa többször jelezte a főigazgatónak, hogy a vizsgálat menete eltér a megbeszéltektől, mert a külföldi személyek egyértelműen fokozatosan tágították az előzetesen egyeztetett szempont- és kérdésrendszert a vizsgálatok alatt, a főigazgató úgy rendelkezett, hogy azok a külföldi személyek irányításával folyjanak tovább.
Mindez – mivel az oroszok így a meghallgatottak személyiségéről, esetleges beszervezhetőségéről adatokat szerezhettek – az ügyészség szerint értelemszerűen felvetette annak gyanúját, hogy az NBH támadhatóságának veszélye megnő, ami Magyarország nemzetközi és nemzetbiztonsági érdekeit veszélyeztetheti.
Ám minderről az NBH 2007-ben, a fenti eseménysort követően kinevezett új főigazgatója, Laborc Sándor is tudhatott. A vádirat szerint ugyanis a történtek miatt vizsgálatot rendelt el és jelentést készíttetett, melyet továbbított Szilvásy Györgynek, az alábbiakkal: „A szituáció kialakításának, a vizsgálatok lefolytatásának körülményei pedig arra utalnak, hogy a vizsgálatok lehetőségét megteremtő, engedélyező [személy – a szerk.] különösen érzékeny és védett információkkal segítette a vizsgálat lebonyolítását. Ezek alapján szakmai álláspontom az, hogy a véletlenség vagy tudatlanság kizárt, ugyanakkor a célzat nem ismert.”
A vádirat szerint ezt követően az NBH új főigazgatójához információ érkezett, miszerint az FSZB egy magas beosztású, a magyar nemzetbiztonság területén tevékenykedő beszervezett forrásból Magyarországra vonatkozó információk birtokába jutott.
Az emiatt elrendelt újabb vizsgálat szintén megállapította, hogy „orosz nemzetiségű személyek az NBH korábbi főigazgatója megbízásából poligráfiás (sic!) vizsgálatot végeztek a személyi állomány körében” – sőt, Laborc Sándor a dokumentumot azzal küldte tovább Szilvásynak, hogy elődje, Galambos Lajos „tevékenysége, fecsegése súlyos károkat okozott a magyar–amerikai viszonyban; ténykedése az ellenőrzés (pszichológiai) során helyrehozhatatlan kárt okozott az NBH-nak; kapcsolata az oroszokkal tényszerű, információ kiszivárogtatása bizonyított; el lett távolítva az NBH-ból, további elszigetelése fontos feladat; hogy milyen kapcsolat alakult ki közte és az oroszok között (támadólagos hírszerzési potenciálunk hiányában), nem azonosítható, de tragikus.
A fenti jelentésekben foglaltak ellenére sem Szilvásy, sem Galambos nem tett feljelentést – ellentétben a későbbi Nemzeti Védelmi Szolgálattal, melynek nyomán 2011-ben a Budapesti Katonai Ügyészség vádat emelt Szilvásy, Galambos, Laborc és egy negyedik személy ellen.
Az elsőfokú ítéletet 2013-ban hozta meg a Debreceni Törvényszék, amelyben Galambosra kémkedésért, Szilvásyra kémkedésre történő felbujtásért 2 év 10 hónap letöltendő börtönbüntetést szabott ki, Laborc Sándort pedig a feljelentés elmulasztása miatt hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás bűncselekményében mondta ki bűnösnek, amiért 1 év, 2 évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. 2015-ben a Fővárosi Ítélőtábla viszont másodfokú ítéletében eljárási hibákra hivatkozva az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.
A Kaposvári Törvényszék megismételt elsőfokú eljárása pedig azzal végződött, hogy valamennyi vádlottat felmentette, majd 2017-ben a Fővárosi Ítélőtábla másodfokon helybenhagyta a „megismételt” elsőfokú ítéletet. Az elérhető információk szerint a bíróság Galambost bizonyítottság hiányában, míg Szilvásyt és Laborcot bűncselekmény hiányában mentette fel.
Az ügyészség felülvizsgálati indítványa nyomán így került az ügy a Kúria elé, melynek ítélkező tanácsa – az MSZP 2010-es alkotmánybíró-jelöltjének, Mészár Rózának az elnökletével, aki felmentő ítéletet hozott Molnár Gyula és Lakos Imre ügyében is 2014-ben – helybenhagyta a jogerős másodfokú döntést 2018 májusában, ezáltal „végérvényesen” felmentve a vádlottakat a kémkedés és egyéb bűncselekmények vádja alól.
És mivel jogállamban élünk, az ítélt dolog az ítélt dolog, ha a bíróság úgy dönt – de mivel a bíróság valójában a bírót, az ítélkezőhatalommal felruházott embert jelenti, akinek feladata a bizonyítékok mérlegelése is, felmerül, hogy a bíró is tévedhet, ha bizonyíthatóságról van szó: hiszen a bíró is ember, ugyebár.
És itt a bizonyítottság kiemelt kérdés, több szempontból is: egyfelől a kémkedés tényállásának szempontjából, másfelől ehhez kapcsolódóan a többi (bűnpártoló, felbujtó) vádlott bűnösségének megítélése kapcsán.
A kémkedés büntetőjogi tényállásának elkövetési magatartása ugyanis „hírszerző tevékenység” folytatása, ami nem csupán adatok megszerzését jelenti, hanem azok kiszolgáltatását is: a törvényi tényállás a hírszerzést „egységes cselekménysorozatként” kezeli, amely a megszerzéstől a kiszolgáltatásig tart.
Mivel a bírósági határozatoknak is csak meghatározott részeit ismerjük, így nehéz rekonstruálni a teljes bírói érvelést, azonban a rendelkezésünkre álló információk szerint a jogerős felmentő döntést hozó bíróság szerint „nem volt bizonyítható” a Szilvásy, Galambos, illetve az FSZB helyettes vezetője közötti parlamenti (!) találkozó ténye, valamint „nem merült fel adat” arra vonatkozóan, hogy személyhez kötődő érzékeny információk az oroszokhoz kerültek volna vagy hogy a vizsgált személyeket megpróbálták volna beszervezni, ebből fakadóan pedig Magyarország nemzetbiztonsági és nemzetközi érdekei nem sérültek.
Tehát arra következtethetünk, hogy bár – ahogy az a jelentésben is szerepel – „potenciális kockázati helyzet alakult ki”, és az oroszok valóban a spájzban voltak, ám mivel a szivárgás (kiszolgáltatás) nem bizonyítható, ezért a „fő bűncselekmény” nem valósult meg – ebből fakadóan pedig nincs se felbujtás, se bűnpártolás.
A bíróság érvelése abból a szempontból is érdekfeszítő, hogy az NBH saját, fent idézett jelentése is rögzítette: „az információ kiszivárogtatása bizonyított”, de azt is, hogy Galambos és az oroszok között nem tisztázott, „de tragikus” kapcsolat van, valamint hogy Galambos megbízásából az oroszok valóban végeztek az NBH-állomány körében poligráfos vizsgálatot – ezt a tényt egyébként a bíróság sem tagadta. Ennél viszont aligha lehet elképzelni komolyabb, nagyobb nemzetbiztonsági érdeksérelmet.
A fent leírt eseménysorozat viszont ma Magyarországon a bíróságok szerint nem minősül büntetendő cselekménynek: a bíróság tehát megint „elfelejtett” egy egyébként maga által is elfogadott érdeksérelemhez ahhoz „méltó” jogi minősítést társítani.
Az átlagember pedig joggal érzi úgy, hogy az igazságszolgáltatás és a jogszolgáltatás két külön fogalom, és ezek sokszor nem fedik egymást. Ahogy azt az Alkotmánybíróság is rögzítette korábban: az alkotmány csupán a „bírósági eljáráshoz biztosít alanyi jogot, s nem azt garantálja, hogy annak eredménye minden esetben helyes lesz. […] Az alkotmány valóban nem azt garantálja, hogy a bírói eljárás eredménye minden esetben helyes lesz.” De vajon mit lehetne tenni az igazságnak, tehát a közösség igazságérzetének, annak – jogos – erkölcsi elvárásainak megfelelő igazságszolgáltatás érdekében?
Mindenekelőtt a bírákban magukban kellene tudatosítani, hogy – amint azt az Országgyűlés elnöke mondta nemrégiben – „a bírói hatalom nem lehet független az igazságtól, hiszen annak szolgálatára létezik. […] Nincs veszélyesebb döntés egy államra nézve, mint egy megmásíthatatlan rossz ítélet, nincs veszélyesebb ellensége egy társadalomnak, mint egy alkalmatlan bíró: ez a felelősség teszi a bírói hivatást magasztossá.”
Ami pedig az orosz befolyást illeti, a kémper kapcsán egy dolog bizonyosan egyértelművé vált.
Miközben a 2010 óta regnáló jobboldali kormányzatot azért kritizálják itthon és külföldön álságos és őszintétlen módon, mert az alapvető társasági szabályoknak megfelelve meginvitálja az oroszokat a társas nemzetközi kerti partira, addig a balliberális kormányzatok nemhogy a spájzba, de a hálószobába hívták be őket. És vélhetően a fehérneműs fiókot is megmutatták nekik.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója
