„Kapcsolata az oroszokkal tényszerű”

Az orosz kémper kapcsán az ügyészség által nyilvánosságra hozottak egyértelműen bizonyítják, hogy a Gyurcsány-éra titkosszolgálati vezetői összejátszottak az orosz társszervekkel. Ennek fényében pedig felmerül a kérdés: az szolgálja-e a magyar érdeket, aki a geo­politikai realitásokból kiindulva kiegyensúlyozott kapcsolatra törekszik a Kremllel, vagy az, aki bolgár fedésben lévő orosz kémeket hív be a magyar titkosszolgálat épületébe, hogy azok magyar titkosszolgákat vessenek alá poligráfos vizsgálatnak?

Pláne nem felejthető ez a helyzet annak a valóban ambiciózus célnak a fényében, amely maga mögött akarja hagyni a „száz év magyar magány” korszakát, ki akar törni posztkisantanti ré­giós elszigeteltségből, hogy mind barát, mind korábbi ellenség azt gondolja: „Aki a magyarokkal együttműködik, az jól jár.”

Ennek a kiegyensúlyozott, nemzeti érdek vezérelte reálpolitikának – és persze a történeti adottságoknak – a része, hogy a jelenlegi magyar kormány együttműködik Oroszországgal energetikai vagy (lehetséges) kereskedelmi területeken, jó diplomáciai kapcsolatokat tart fenn, de visszavásárolja a Molt a Szurgutnyeftyegaztól vagy nem bontja meg az uniós egységet a Moszkvával szembeni szankciók kapcsán.

Ezzel szemben a túloldalon egy koordinálatlan, túlmozgásos Oroszország-politika állt 2010-et megelőzően, amibe belefért az (akkor még) EU-s csúcsprojektnek számító Nabucco gázvezeték „álomnak” minősítése, de az is, hogy Gyurcsány családilag – Totó kutya puszijai közepette – látta vendégül Putyint saját házában 2006-ban.

Ez így önmagában persze nem probléma, ahogy most is, akkoriban is rendszeresek voltak a kétoldalú találkozók, a nevetséges inkább az, hogy a baloldal szemében ez ma „Kreml-pártiságnak” minősül. A konyakos meggy a habos torta tetején pedig az volt, mikor 2009-ben az akkor már minden hivatalos pozíciójáról lemondott Gyurcsány Ferenc Putyinnal – feleségük társaságában – egy családi vacsorán vett részt Moszkvában.

Akkor még Gyurcsány is magyar érdeknek nevezte a szoros partneri viszonyt Oroszországgal – noha ezalatt a történtek fényében vélhetően mást értett, mint amit a józan ész diktálna.

Ugyanis ennek a koncepciótlan és koordinálatlan politikának jellegzetes példája a 2007-es kémügy, mely a nemzetbiztonsági érdekeket teljesen negligálva engedte rá az orosz hírszerzést Magyarországra.

Az a teljesen abszurd helyzet állt elő, hogy egy NATO-tagállam egy nem a transzatlanti szövetséghez tartozó ország titkosszolgálatától kért „segítő kezet” – és különösen aljas módon ezt úgy tette, hogy egy másik NATO-tagállam „logóját” használta fel az akcióhoz.

A nyilvánosságra hozott vádirat tanúsága szerint ugyanis 2007-ben a Nemzetbiztonsági Hivatalban – bolgár fedést használva – orosz titkosszolgálati szakemberek 16 magyar elhárítótisztet vetettek hazugságvizsgálat alá a hazai szolgálatok nemhogy tudtával, de azok kérésére.

Felmerült ugyanis, hogy az NBH állományából információk szivárognak ki illetéktelen személyekhez, ennek kiderítéséhez pedig igénybe vették az Orosz Föderáció Biztonsági Szolgálatának (FSZB) szolgáltatásait.

A vádirat szerint Szilvásy György akkori titokminiszter arra utasította Galambos Lajost, az NBH akkori vezetőjét, hogy működjön együtt az FSZB-vel – tudva azt, hogy ez információszerző tevékenységet jelent. Ennek formája az lett, hogy a hivatalos ellenőrzést megkerülve „konspirációs céllal bolgár pszichológusként megjelölt, de valójában az Orosz Föderáció Biztonsági Szolgálatához tartozó” személyek érkeztek az NBH-hoz, hogy elvégezzék a magyar tisztek poligráfos vizsgálatát.

Bár az NBH-folyamatban részt vevő szakpszichológusa többször jelezte a főigazgatónak, hogy a vizsgálat menete eltér a megbeszéltektől, mert a külföldi személyek egyértelműen fokozatosan tágították az előzetesen egyeztetett szempont- és kérdésrendszert a vizsgálatok alatt, a főigazgató úgy rendelkezett, hogy azok a külföldi személyek irányításával folyjanak tovább.

Mindez – mivel az oroszok így a meghallgatottak személyiségéről, esetleges beszervezhetőségéről adatokat szerezhettek – az ügyészség szerint értelemszerűen felvetette annak gyanúját, hogy az NBH támadhatóságának veszélye megnő, ami Magyarország nemzetközi és nemzetbiztonsági érdekeit veszélyeztetheti.

Ám minderről az NBH 2007-ben, a fenti eseménysort követően kinevezett új főigazgatója, Laborc Sándor is tudhatott. A vádirat szerint ugyanis a történtek miatt vizsgálatot rendelt el és jelentést készíttetett, melyet továbbított Szilvásy Györgynek, az alábbiakkal: „A szituáció kialakításának, a vizsgálatok lefolytatásának körülményei pedig arra utalnak, hogy a vizsgálatok lehetőségét megteremtő, engedélyező [személy – a szerk.] különösen érzékeny és védett információkkal segítette a vizsgálat lebonyolítását. Ezek alapján szakmai álláspontom az, hogy a véletlenség vagy tudatlanság kizárt, ugyanakkor a célzat nem ismert.”

A vádirat szerint ezt követően az NBH új főigazgatójához információ érkezett, miszerint az FSZB egy magas beosztású, a magyar nemzetbiztonság területén tevékenykedő beszervezett forrásból Magyarországra vonatkozó információk birtokába jutott.

Az emiatt elrendelt újabb vizsgálat szintén megállapította, hogy „orosz nemzetiségű személyek az NBH korábbi főigazgatója megbízásából poligrá­fiás (sic!) vizsgálatot végeztek a személyi állomány körében” – sőt, Laborc Sándor a dokumentumot azzal küldte tovább Szilvásynak, hogy elődje, Galambos Lajos „tevékenysége, fecsegése súlyos károkat okozott a magyar–amerikai viszonyban; ténykedése az ellenőrzés (pszichológiai) során helyrehozhatatlan kárt okozott az NBH-nak; kapcsolata az oroszokkal tényszerű, információ kiszivárogtatása bizonyított; el lett távolítva az NBH-ból, további elszigetelése fontos feladat; hogy milyen kapcsolat alakult ki közte és az oroszok között (támadólagos hírszerzési potenciálunk hiányában), nem azonosítható, de tragikus.

A fenti jelentésekben foglaltak ellenére sem Szilvásy, sem Galambos nem tett feljelentést – ellentétben a későbbi Nemzeti Védelmi Szolgálattal, melynek nyomán 2011-ben a Budapesti Katonai Ügyészség vádat emelt Szilvásy, Galambos, Laborc és egy negyedik személy ellen.

Az elsőfokú ítéletet 2013-ban hozta meg a Debreceni Törvényszék, amelyben Galambosra kémkedésért, Szilvásyra kémkedésre történő felbujtásért 2 év 10 hónap letöltendő börtönbüntetést szabott ki, Laborc Sándort pedig a feljelentés elmulasztása miatt hivatalos személy által elkövetett bűnpártolás bűncselekményében mondta ki bűnösnek, amiért 1 év, 2 évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. 2015-ben a Fővárosi Ítélőtábla viszont másodfokú ítéletében eljárási hibákra hivatkozva az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására utasította.

A Kaposvári Törvényszék megismételt elsőfokú eljárása pedig azzal végződött, hogy valamennyi vádlottat felmentette, majd 2017-ben a Fővárosi Ítélőtábla másodfokon helybenhagyta a „megismételt” elsőfokú ítéletet. Az elérhető információk szerint a bíróság Galambost bizonyítottság hiányában, míg Szilvásyt és Laborcot bűncselekmény hiányában mentette fel.

Az ügyészség felülvizsgálati indítványa nyomán így került az ügy a Kúria elé, melynek ítélkező tanácsa – az MSZP 2010-es alkotmánybíró-jelöltjének, Mészár Rózának az elnökletével, aki felmentő ítéletet hozott Molnár Gyula és Lakos Imre ügyében is 2014-ben – helybenhagyta a jogerős másodfokú döntést 2018 májusában, ezáltal „végérvényesen” felmentve a vádlottakat a kémkedés és egyéb bűncselekmények vádja alól.

És mivel jogállamban élünk, az ítélt dolog az ítélt dolog, ha a bíróság úgy dönt – de mivel a bíróság valójában a bírót, az ítélkezőhatalommal felruházott embert jelenti, akinek feladata a bizonyítékok mérlegelése is, felmerül, hogy a bíró is tévedhet, ha bizonyíthatóságról van szó: hiszen a bíró is ember, ugyebár.

És itt a bizonyítottság kiemelt kérdés, több szempontból is: egyfelől a kémkedés tényállásának szempontjából, másfelől ehhez kapcsolódóan a többi (bűnpártoló, felbujtó) vádlott bűnösségének megítélése kapcsán.

A kémkedés büntetőjogi tényállásának elkövetési magatartása ugyanis „hírszerző tevékenység” folytatása, ami nem csupán adatok megszerzését jelenti, hanem azok kiszolgáltatását is: a törvényi tényállás a hírszerzést „egységes cselekménysorozatként” kezeli, amely a megszerzéstől a kiszolgáltatásig tart.

Mivel a bírósági határozatoknak is csak meghatározott részeit ismerjük, így nehéz rekonstruálni a teljes bírói érvelést, azonban a rendelkezésünkre álló információk szerint a jogerős felmentő döntést hozó bíróság szerint „nem volt bizonyítható” a Szilvásy, Galambos, illetve az FSZB helyettes vezetője közötti parlamenti (!) találkozó ténye, valamint „nem merült fel adat” arra vonatkozóan, hogy személyhez kötődő érzékeny információk az oroszokhoz kerültek volna vagy hogy a vizsgált személyeket megpróbálták volna beszervezni, ebből fakadóan pedig Magyarország nemzetbiztonsági és nemzetközi érdekei nem sérültek.

Tehát arra következtethetünk, hogy bár – ahogy az a jelentésben is szerepel – „potenciális kockázati helyzet alakult ki”, és az oroszok valóban a spájzban voltak, ám mivel a szivárgás (kiszolgáltatás) nem bizonyítható, ezért a „fő bűncselekmény” nem valósult meg – ebből fakadóan pedig nincs se felbujtás, se bűnpártolás.

A bíróság érvelése abból a szempontból is érdekfeszítő, hogy az NBH saját, fent idézett jelentése is rögzítette: „az információ kiszivárogtatása bizonyított”, de azt is, hogy Galambos és az oroszok között nem tisztázott, „de tragikus” kapcsolat van, valamint hogy Galambos megbízásából az oroszok valóban végeztek az NBH-állomány körében poligráfos vizsgálatot – ezt a tényt egyébként a bíróság sem tagadta. Ennél viszont aligha lehet elképzelni komolyabb, nagyobb nemzetbiztonsági érdeksérelmet.

A fent leírt eseménysorozat viszont ma Magyarországon a bíróságok szerint nem minősül büntetendő cselekménynek: a bíróság tehát megint „elfelejtett” egy egyébként maga által is elfogadott érdeksérelemhez ahhoz „méltó” jogi minősítést társítani.

Az átlagember pedig joggal érzi úgy, hogy az igazságszolgáltatás és a jogszolgáltatás két külön fogalom, és ezek sokszor nem fedik egymást. Ahogy azt az Alkotmánybíróság is rögzítette korábban: az alkotmány csupán a „bírósági eljáráshoz biztosít alanyi jogot, s nem azt garantálja, hogy annak eredménye minden esetben helyes lesz. […] Az alkotmány valóban nem azt garantálja, hogy a bírói eljárás eredménye minden esetben helyes lesz.” De vajon mit lehetne tenni az igazságnak, tehát a közösség igazságérzetének, annak – jogos – erkölcsi elvárásainak megfelelő igazságszolgáltatás érdekében?

Mindenekelőtt a bírákban magukban kellene tudatosítani, hogy – amint azt az Országgyűlés elnöke mondta nemrégiben – „a bírói hatalom nem lehet független az igazságtól, hiszen annak szolgálatára létezik. […] Nincs veszélyesebb döntés egy államra nézve, mint egy megmásíthatatlan rossz ítélet, nincs veszélyesebb ellensége egy társadalomnak, mint egy alkalmatlan bíró: ez a felelősség teszi a bírói hivatást magasztossá.”

Ami pedig az orosz befolyást illeti, a kémper kapcsán egy dolog bizonyosan egyértelművé vált.

Miközben a 2010 óta regnáló jobboldali kormányzatot azért kritizálják itthon és külföldön álságos és őszintétlen módon, mert az alapvető társasági szabályoknak megfelelve meginvitálja az oroszokat a társas nemzetközi kerti partira, addig a balliberális kormányzatok nemhogy a spájzba, de a hálószobába hívták be őket. És vélhetően a fehérneműs ­fiókot is megmutatták nekik.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója