Hogy aztán 2010-től napjainkig mi történt, azt nem tudhatjuk, de egy valami biztosnak látszik. Ma a magyar parlamentben levő három párt mindegyike számára alapvető jelentőségű volna, hogy 1989-ig visszamenőleg elkészüljön a magyar nemzeti vagyonleltár. A Tisza Pártnak azért érdeke, mert ha egyszer egész stratégiáját arra építette fel, hogy a Fidesz-kormányzás másfél évtizede során brutális nemzeti vagyonvesztés ment végbe, merthogy az uralmat gyakorlók szimpla bűnözők voltak, sőt nemzeti vagyon-visszaszerző intézményrendszert kíván létrehozni, akkor ezt nem is teheti meg anélkül, hogy létrehozná a nemzeti vagyonleltárt. De ha már az elmúlt 16 évre vonatkozóan sikeres és hatékony módszertant tudna teremteni a nemzeti vagyon mozgásainak a regisztrálására, akkor már gyerekjáték lenne számára az, hogy mindezt 1989-ig visszakövesse, feltárva a privatizációs folyamatok sötét titkait.

Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy a magyar választókat ez sokkal jobban érdekelné, mint az ügynökakták nyilvánosságra hozása. Annál is inkább, mert az ügynökmúlt feltárása már legfeljebb erkölcsi értelemben hozhat változást, míg a nemzeti vagyonban való károkozások feltárása drámaibb következményekkel is járhatna.

Az, hogy a Fidesznek is elemi érdeke a nemzeti vagyonleltár létrehozása, azt aligha kell indokolni. Ha ugyanis ellenfele azzal vádolja, hogy az elmúlt 16 év során jelentősen károsította a nemzeti vagyont, ő viszont ezzel szemben azt állítja, hogy éppen ellenkezőleg, ez a korszak volt az elmúlt évszázad legsikeresebb vagyon-gyarapodási időszaka, akkor érdekeltsége nyilvánvaló.

A Mi Hazánk pedig, ha önmagát az egyetlen nemzeti pártnak tartja, akkor itt a nagy lehetőség, hogy ezt azzal is megmutassa, hogy következetesen kiáll a nemzeti vagyonleltár létrehozása mellett.

Íme, itt van egy, az egész nemzet számára döntő fontosságú kérdés, amellyel kapcsolatban az egymással egyébként gyilkos küzdelmet folytató politikai erők közötti teljes egyetértésre nyílna lehetőség. Ráadásul mivel egy ilyen nemzeti vagyonleltár létrehozása valóban számos fontos és nehezen kezelhető módszertani problémát is felvet, így végre konstruktív együttműködés is kialakulhatna a pártok ezzel foglalkozó szakértői között.

Tudatában vagyok persze annak, hogy mindez csak naiv és gyerekes ábránd, de valahogy jó lenne hinni, hogy a magyar választó nem mindig úgy dönt majd önfeledt mámorban, hogy közben azt sem tudja, hogy mit nem tud. Most például azt, hogy hol vagyon a vagyon.

A szerző közgazdász