A belügy nemcsak óriási felelősséggel járó, de olykor súlyos és váratlan döntésekkel is járó terület. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor húsz éven át nem változtatott Pintér Sándor személyén, akinek nagy szerepe van közbiztonságunk megteremtésében. Orbán jól emlékezhetett az MDF-es Horváth Balázs esetére, aki 1990-ben veszprémi ügyvédi irodájából avanzsált a belügyminiszteri székbe, majd az év végére belebukott a taxisblokád kezelésébe.

Ha igaz a sajtóhír, miszerint Magyar a zöldszempontokhoz képest az ipari versenyképességet részesíti előnyben, ez már némi adalék ahhoz, milyen ellentétek kerülhetnek hamarosan a felszínre. Legutóbb a németek példája igazolta: az egyik ujjukat meg kellett harapniuk – ők pedig az iparit harapták meg. De biztosak lehetünk abban is, az ötvenöt szakterületre osztott államtitkárságokon sokan „terülj, terülj asztalkámban” reménykednek, míg az államháztartási fegyelemben érdekelt Pénzügyminisztérium a féket nyomja majd. Ha meg a költségeket adók, megszorítások formájában – akár az ilyeneket szorgalmazó Brüsszel háta mögé bújva – ránk akarják hárítani, azért politikai árat fognak fizetni. Hasonló belső kormányzati ellentétek jellemzően koalíció­kat terhelnek meg, most ezek a Tisza Párton belül éleződhetnek ki; a Fidesz a mostani kormánypárttal ellentétben, egységes politikai közösségként jobban fel volt vértezve velük szemben.

Még mindig a látványpolitizálás kategóriájába esik, de legalább politikai elképzelést is felmutat az egész állami elitet, a polgármesterekig bezárólag érintő drasztikus fizetéscsökkentési terv. Ezzel Magyar Péter szerint csak az Országgyűlésben 50 mil­liárd forintot lehet megspórolni. És még az Orbán-kormányra aggatták állandó díszítő jelzőként, hogy populista! A politikusok fizetésének csökkentése mindig zene a nép füleinek, amelynek egy jó része egyébként is úgy véli: a politika úri huncutság, a politikus egész nap ül, beszél, a telefonját nyomkodja, „munkáját”, ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről, a szintén közpénzből fizetett munkatársai végzik. Különben is, mire kell költenie? Az öltönyét mi vesszük, a sofőr a mi pénzünkből furikázza, a hivatalos ebédekért nem kérnek tőle pénzt. Magyar Péter bejelentésének olyan populista ereje van, hogy az ellenzék sem tud elugrani a saját jövedelmének megnyirbálása elől. A polgármesterek már nem ilyen udvariasak.

A politikai elit, akármilyen kiterjedt is, sokkal szűkebb az államigazgatásban dolgozóknál, az előb­biek kontójára tett bejelentések első látásra nem járnak nagy politikai kockázattal. De másodikra már járhatnak. A politikusoknak nem azért kell versenyképes jövedelmet fizetnünk, mert szeretjük őket, hanem azért, mert ha a rátermettebbek közülük azt látják, jövedelmük nem felel meg annak, amennyit a kapcsolati hálójuk vagy képzettségük révén másutt – például nagyvállalatoknál – megkereshetnek, akkor inkább az utóbbiakat választják, helyükre pedig kevésbé rátermettek kerülnek. Ezt hívják kontraszelekciónak, amely az adófizető állampolgárnak nem érdeke.

Egy ismerős ismerősét államtitkárnak hívták most az egyik új tiszás minisztériumba, végül főosztályvezetői posztot vállalt el. Könnyen lehet, hogy így jár jobban: valamivel kevesebb fizetés sokkal kisebb felelősség mellett. Ismeretlenségben maradhat, nem köthető politikai párthoz, nem válik médiaszereplővé, és nem vájkál a magánéletében lesifotós a törzshelye ablakából, hogy hány pohárral gurít le munka után. A hülyének is megéri! — mondhatnánk, de úgy ne járjunk: csak a hülyéknek éri így meg…

Pár éve esett meg, hogy egyik vidéki városunk népszerű kórházi főorvosa, akinek jól működő magánpraxisa is van, puhatolózott a helyi politikai elitnél, mert érdekelte volna a polgármesteri tisztség. Majd amikor megtudta, mennyit keres a városvezető, visszakozott. Nem világos, hogy az új államtitkárok például – akiktől most Magyar azt várja, csökkentett bérért is motivált álomtitkárok legyenek a „működő és emberséges Magyarország” érdekében, ahogy pártunk és kormányunk fogalmaz – már az új feltételek ismeretében vállalták-e el a feladatukat. De valószínű, hogy az utánuk következő második sor kétszer is meggondolja, mibe vágja a fejszéjét annyi pénzért, amennyit vagy akár többet a versenyszférában könnyebben megkereshet.