A demokrácia antik értelmezése tehát egy olyan berendezkedésre utal, ahol valójában rejtett permanens polgárháború dúl a nagy oligarchikus csoportok (vagyis a „kevesek”) között, de a „fékek és ellensúlyok”, vagyis a napjaikban „jogállamnak” nevezett konstrukció olyan elvileg mindenkire nézve kötelező eljárásmódokat üzemeltet, amely legalább azt képes megakadályozni, hogy az oligarchikus csoportok nyílt, véres polgárháború keretében „rendezzék” vitáikat. Platón is elismerte ugyan e teljesítmény jelentőségét a görög városállamokban, de a demokrácia nevű berendezkedést mégis csak az uralomgyakorlás degeneratív formájának tartotta. Madách Imre Az ember tragédiája athéni színében drámai erővel mutatkozik meg ez a degeneratív lényeg, és az, hogy a demagógia, vagyis az a politikai kommunikációs tér, ahol az egyes oligarchikus csoportok érdekei a nép egészének eminens érdekeként tüntethetők fel, döntő szerepet játszik a rendszer működtetésében. Vagyis a „valóságipari művek” már ott is „üzemszerűen” működött. 

Churchillnek végül is igaza volt, mert amikor a fenti bonmot-ját megfogalmazta, akkor már valóban értelmezhetetlen lett volna az arisztokrácia, vagyis a szakrális szellemi elit uralma, és az oligarchiák nyílt, véres polgárháborújához képest valóban a „legkisebb rossz” volt az a „valami”, amit akkor és azóta is demokráciának neveznek. 

És nagyjából ugyanez mondható el a magyar politikai történet elmúlt 160 évének uralmi formáiról is. A kiegyezés korszaka óta a globális (külső) oligarchikus csoportok és a lokális „fogadófelületüket” megtestesítő (belső) oligarchikus csoportok konfliktusai és „kiegyezései” zajlanak, amit a parlamentáris „demokrácia” procedurális rendszere a „népre” hivatkozva próbál eltakarni több-kevesebb sikerrel. Hogy éppen császárnak, kormányzónak, pártfőtitkárnak vagy miniszterelnöknek hívják azt a „csődgondnokot”, aki a „nép nevében” próbálja egyensúlyban tartani a külső és belső oligarchikus csoportok kifosztószivattyúit, az csak a színpadi díszlet kelléktárának része. 

A most lezajló választás nyomán elég drámai átrendeződés mehet végbe, de csak azért, mert az elmúlt 16 év számos globális és lokális oligarcha számára hátrányos helyzetet hozott létre, sőt sok esetben konzervált. Nem arról van szó, hogy ők vesztesei lettek volna az elmúlt másfél évtized politikai berendezkedésének, de úgy vélték, hogy relatív helyzetük folyamatosan romlott, vagyis nyertesek voltak ugyan ők is, de „mások még nyertesebbek lettek”. Vagyis a mostani választás által kiprovokált átrendeződés csupán egy új oligarchikus alku, amelynek belső mechanizmusai egyelőre láthatatlanok, de a következmények mintázatai majd kirajzolják az új oligarchikus alku lényegét. 

Egyvalami biztos, hogy mivel mindez egy újabb világrendszerváltás belső „lenyomata” csupán, és ez a változás egész Európát, azon belül főként térségünket sújtja majd, így drámai romlás várható anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi, szellemi értelemben egyaránt. A változást akaró többség tehát „elérte célját”, amihez csak gratulálhatunk, egy rossz rendszerből sikerült átlökniük az országot egy még sokkal rosszabba.

A szerző közgazdász

Borítókép: Sir Winston Churchill  (Fotó: Keystone/Getty Images)