Ki üljön a díványon?

Az egész uniót nevetségessé teszi az a rosszízű vita, hogy ki és miért ültette Von der Leyen asszonyt a díványra.

This video frame grab taken from footage released by The Turkish Presidency on April 6, 2021, shows Turkish President Recep Tayyip Erdogan (R) receiving EU Council President Charles Michel (C) and President of EU Commission Ursula von der Leyen (L) at the Presidential Complex in Ankara. - The European Commission hit out April 7, 2021, at a diplomatic snub that left its head Ursula von der Leyen without a chair as male counterparts sat down at a meeting with Turkish President Recep Tayyip Erdogan. Video from the April 6, 2021, encounter in Ankara showed von der Leyen flummoxed as the Turkish leader and European Council president Charles Michel took the only two chairs in front of their flags. (Photo by - / various sources / AFP) / RESTRICTED TO EDITORIAL USE - MANDATORY CREDIT "AFP PHOTO /TURKISH PRESIDENTIAL PRESS SERVICE " - NO MARKETING - NO ADVERTISING CAMPAIGNS - DISTRIBUTED AS A SERVICE TO CLIENTS Fotó: AFP Forrás: AFP

Régóta mondom, az Európai Bizottság felesleges szerve az európai közösségnek. Tapasztalaton alapuló magánvéleményem ez. Most muszáj újra megismételnem, hiszen az a rosszízű vita, hogy ki és miért ültette Von der Leyen asszonyt a díványra, az egész uniót nevetségessé teszi.

Afrika északi részétől Kínáig sok tárgyaló, inkább mondanám, fogadóterem létezik, alapvetően azonos elrendezésben: a házigazdával egy szinten, tőle jobbra a vendégek vezetőjének a helye, s kettejük oldalán foglalhat helyet a kíséretük. Nem is lenne ez baj, ha az Európai Unióban nem lenne folyamatos intézményközi harc, és lezárnák végre azt a vitát, hogy ki a főnöke a szervezetnek. Az csak a felszín, hogy a díványra ültetett elnök asszony nőként érzi magát sértve. Ennek semmi köze nincs a nemiséghez. Charles Michel nem azért került Erdoğan elnökkel azonos szintre, mert férfi, hanem azért, mert ő az Európai Tanács állandó elnöke. Azt a posztot tölti be, amelyet azért hoztak létre, hogy „legyen kit felhívni telefonon, ha az Európai Unióval akarunk beszélni”. E mondás, tudjuk, Henry Kissingertől származik, aki így érzékeltette, hogy zavarosak a hatalmi viszonyok az unióban. Az unió diplomatáinak tudniuk kellett volna, hogy egy Ankarában tárgyaló delegációnak szüksége van egy első emberre. Tisztázni kellett volna, ki vezeti a delegációt. Erre azonban a jelek szerint senki nem vállalkozott. De tovább megyek: miért kellett mind a tanácsot, mind a bizottságot legfelsőbb szinten képviselni?

Az ügyetlenkedés, az önteltség és a hiúság miatt ma nem arról olvasunk, hogy miként változik Törökország és az Európai Unió meglehetősen kusza viszonya, hanem arról, hogy az Európai Bizottság egyenlő bánásmódot követel magának. Talán meg kellett volna változtatni az ankarai fogadóterem hagyományos berendezését? Szégyen, hogy az Európai Unió, amelyik nagyhatalmi jelleget igényel magának mint a világ egyik vezető ereje, ilyen nevetséges kérdéseken rágódik, s teszi ezt a nyilvánosság előtt. A két elnök ugyan megpróbálta lesöpörni az asztalról a protokolláris kérdéseket, de a legkülönfélébb helyről áramlott a kritika, noha nem volt világos, hogy a törökök ellen irányul, vagy Michel elnök ellen. Ő mindenesetre szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy nem érzi magát hibásnak.

Jó lenne, ha most, hogy az unió vezetése belátta, hogy a jelenleg érvényes szerződés módosításra szorul, és vitát nyit közös jövőnkről, a vitában minden szempont előkerülne. Azt a szerkezetet, amelyet az alapító atyák létrehoztak, alkalmas volt a közös úton való elindulás idejére. Azóta két döntő változás következett be. Az Európai Parlament közvetlenül választott képviselőkből áll, és az Európai Tanácsnak a félévente változó elnöke helyett – pontosabban mellett – van állandó, azaz öt évre választott elnöke. Ám egyik változás sem járt az új helyzetnek megfelelő jogok megadásával. Az Európai Parlament nemhogy nem alkothat önállóan törvényt, hanem még törvényjavaslatot sem nyújthat be, annak mindig az Európai Bizottságtól kell érkeznie. A tanács állandó elnökének pedig szinte semmi döntési joga nincs a tanácsülések előkészítésén és levezetésén kívül. Csengőrázó feladat ez, amit még a hazájában be nem vált Tusk úr is el tudott látni. A bizottság pedig most bizonyította be, hogy sok ezer jól fizetett alkalmazottja között egy sem akad, aki meg tudta volna menteni a díványvita szégyenétől a főnökét. Erre a bizottságra nincs szükség. A feladatait, már ami azokból szükséges, szét kellene osztani az Európai Tanács mint kormányszerű intézmény és az Európai Parlament mint törvényhozó szerv között.

Ez elméletben szép, a polgárok által érthető szerkezet, de a jelenlegi körülmények között szintén veszélyes. Két gondot látok: az egyik az úgynevezett szubszidiaritás elvének rendszeres mellőzése. Egy ilyen nemzetközi szervezet akkor tud harmonikusan működni, ha csak azokkal a dolgokkal foglalkozik, amelyeket közösen jobban lehet megoldani, mint ha a döntés a tagállamokban történne. Brüsszel hatalmi ambíciói szívesen és gyakran lépnek át efelett az elv felett, ami részben már meghozta a maga „gyümölcsét”: Nagy-Britannia távozott.

A másik gond abból adódik, hogy az európai választásokon a részvételi arány rendre elmarad a nemzeti parlamenti választások szintjétől, ami mindig a kisebb támogatottságú, s ezért bizonyítani akaró pártoknak kedvez. Ezért a különböző pártcsaládok más arányban vannak jelen Brüsszelben, mint a tagállamokban. Erre a két problémára akkor is megoldást kell találni az előttünk álló vita során, ha a bizottság továbbra is megmarad mint valami óriási kolonc a tagállamok nyakán, és ha az elnök asszony a kedvére való ülőhelyen csücsülhet egy ankarai fogadóhelyiségben.

A szerző az Európai Parlament volt alelnöke

(Borítókép: Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök fogadja Charles Michelt, az Európai Tanács elnökét és Ursula von der Leyent, az Európai Bizottság elnökét az Ankarai fogadó komplexumban. Forrás: Török Elnökség)