Önt nyugtalanítja Kuba. Azt mondja Ön, azért nyugtalanítja, mert Kuba 90 tengeri mérföldre fekszik az Amerikai Egyesült Államok partjaitól. Viszont Törökország mellettünk terül el, a szovjet és török határőrök ott járnak egymás mellett és látják egymást. Ön úgy véli, hogy joga van biztonságot követelni saját országának és követelni azoknak a fegyvereknek az eltávolítását, amelyeket Ön támadónak nevez. Ugyanakkor Ön nem ismeri el a mi jogunkat erre.

Ön ugyanis Törökországban, közvetlen közelünkben olyan pusztító rakétafegyvert helyezett el, amelyet Ön támadó fegyvernek nevez. Hogyan lehetne ilyen körülmények között azt elismerni, hogy katonai vonatkozásban egyenlő lehetőségeink vannak, amikor nagy államaink között ilyen egyenlőtlenség áll fenn? Ehhez semmiképpen sem lehet hozzájárulni.[…] Ennélfogva javasolom: mi hajlandók vagyunk kivonni Kubából azokat a fegyvereket, melyeket Ön támadó fegyvereknek tart. Készek vagyunk ezt megtenni és erről bejelentést tenni az ENSZ-ben. Az Önök képviselői pedig azt jelentsék be, hogy az Egyesült Államok a maga részéről, tekintetbe véve a szovjet állam aggodalmát, kivonja a maga hasonló eszközeit Törökországból. Egyezzünk meg hát, hogy ennek végrehajtására milyen határidőt szabjunk meg egymásnak. […]” 

Nagy figyelemmel olvastam az Ön október 26-i levelét, és örömmel üdvözlöm azt a kijelentését, hogy a probléma gyors megoldására kíván törekedni. A legelső dolog azonban az, hogy a Kubában levő offenzív rakétatámaszpontok megszüntetésén fáradozzunk, továbbá, hogy hatékony ENSZ-intézkedések kíséretében hadműveleti felhasználásra alkalmatlanná tegyék mindazokat a fegyverrendszereket Kubában, amelyek offenzív célokra felhasználhatók.

Abból a feltevésből kiindulva, hogy ez gyorsan megtörténik, olyan utasításokat adtam New York-i megbízottjaimnak, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy e hét végén – az ügyvezető főtitkárral és az Ön megbízottjával együttműködve – intézkedéseket dolgozzanak ki a kubai probléma állandó jellegű megoldására az Ön október 26-i levelében javasoltak szerint. Ha helyesen értelmezem az Ön levelét, akkor javaslatainak kulcsfontosságú pontjai – amelyek általában elfogadhatóknak tűnnek - a következők:

l. Ön hajlandó lenne eltávolítani ezeket a fegyverrendszereket Kubából megfelelő ENSZ-megfigyelés és ellenőrzés mellett, és kellő biztosítékokkal hajlandó lenne kötelezettséget vállalni arra, hogy megszünteti ilyen fegyverrendszerek további bevitelét Kubába.

2. Mi a magunk részéről beleegyeznénk megfelelő rendelkezések meghozatalába az ENSZ-en keresztül, hogy biztosítható legyen az alábbi kötelezettségek folyamatos teljesítése:

a)  az érvényben levő vesztegzár-rendelkezések gyors megszüntetése;

b)  annak szavatolása, hogy nem éri támadás Kubát.

Meggyőződésem, hogy a nyugati félteke más országai is hajlandók lennének hasonlóképpen eljárni. […]”

„Tisztelt Elnök Úr!

Megkaptam 1962. október 27-i üzenetét. Hálámat és köszönetemet nyilvánítom mértéktartásáért, megértéséért és azért, hogy tudatában van, milyen felelősség hárul Önre a világbéke megőrzésével kapcsolatban. Jól megértem aggodalmát és az Egyesült Államok népének aggodalmát; minthogy az Ön által támadónak minősített fegyverek valóban szörnyű fegyverek. Ön is és én is tudom, hogy milyen fegyverek ezek.

A veszélyes konfliktus gyorsabb felszámolása, a béke ügyének szolgálata érdekében, annak érdekében, hogy bizakodással töltsük el a békére vágyó népeket, és megnyugtassuk Amerika népét, amely – bizonyos vagyok benne – éppen annyira óhajtja a békét, mint a Szovjetunió népei, a szovjet kormány azokon a korábban kiadott utasításokon túlmenően, amelyek az Ön által »támadónak« nevezett fegyverek elhelyezésére szolgáló létesítményeken folyó további munka leállítására vonatkoztak, új rendelkezést adott ki e berendezések leszerelésére, becsomagolására és a Szovjetunióba történő visszaszállítására. […]”

„Kedves Elnök Úr!

[…] Úgy gondolom, hogy Ön és én, akiket oly súlyos felelősség terhel a béke fenntartásában, tudatában voltunk annak, hogy a fejlemények egy olyan ponthoz közeledtek, amelyen az események már nehezen lettek volna ellenőrizhetők. Ezért üdvözlöm ezt az üzenetet és fontos hozzájárulásnak tekintem a béke fenntartásához. (...) Remélem, hogy a szükséges intézkedéseket haladéktalanul meg lehet tenni az ENSZ-en keresztül, miként az Ön üzenete is mondja, hogy így az Egyesült Államok cserében hatálytalaníthassa a jelenleg érvényben levő blokádintézkedéseket. Már intézkedtem, hogy mindezekről a dolgokról jelentés tétessék az Amerikai Államok Szervezetének, amelynek tagjai ugyancsak mélyen óhajtják az igazi béke fenntartását a Karib-tenger térségében. (...)”

 2024 tavasza van. Immáron több mint két éve nézzük egymást szemtől szembe. Kétségtelen tény, hogy a Nyugat a hidegháború vége óta köröskörül pakolta a NATO-val, önmagával és fegyvereivel Oroszországot. Kétségtelen tény, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Kétségtelen tény, hogy Ukrajna sokat tett ezen támadás kiprovokálásáért (orosz kisebbséggel szembeni embertelen bánásmód, jogfosztás, pogromok stb.), és kétségtelen tény, hogy Koszovó után a Nyugatnak semmilyen, sem erkölcsi, sem politikai alapja nincs kifogásolni a Krím annektálását. Kétségtelen tény, hogy a Nyugat és az ukránok közösen lengették be Ukrajna NATO tagságát, miképpen kétségtelen tény, hogy ezt Oroszország nem tűrheti, miképpen az Egyesült Államok sem tűrhette el az orosz atomrakétákat Kubában.

Kétségtelen tény, hogy az Egyesült Államok jelenleg proxyháborút vív Oroszország ellen Ukrajnában, s ebben a háborúban ukránok és oroszok tízezrei-százezrei halnak meg.

(Erre volt is mód a háború kitörése után alig két hónappal, de akkor az Egyesült Államok ezt megakadályozta, ugyanis kétségtelen tény az is, hogy ez a háború az Egyesült Államok érdeke, ugyanis ők keresik magukat gennyesre ezen a proxyháborún, s nem mellesleg szép lassan, de biztosan térdre kényszerítik Európát is.) Európa kezdetben – néhány normális pillanat erejéig – normálisan reagált. Sisakok és pokrócok küldésével indított. Ám a normalitás megint nem tartott sokáig, ismét vereséget szenvedett. Európa és benne Németország eljutott a teljes önsorsrontásig, még az Északi-Áramlat felrobbantását is képes volt előbb az oroszokra fogni, majd miután nyilvánvalóvá vált, hogy e mögött is az Egyesült Államok áll – az idióta Sikorski, ma már Lengyelország külügyminisztere is nekik köszönte meg először – mély hallgatásba burkolódzott.

Aztán jött a fegyverek küldése, a milliárdok küldése, majd következett a fenyegetődzés, miszerint majd küldünk NATO-csapatokat is. Most pedig a lengyel elnök bejelenti, hogy szívesen lát Lengyelország területén atomfegyvereket, ha a NATO úgy döntene. 

2024. tavasza van.

Vagy 1962 ősze. Nehéz eldönteni. S nézzük egymást, szemtől szembe, s a sok kétségtelen tény között csak egy valami kérdéses: lesz-e valaki, aki elég bátor és elég bölcs pislogni egyet. Vagy senki, és inkább elpusztulunk mindahányan. A kevés túlélő pedig markolja a sívó homokot, mint Charlton Heston a Majmok bolygója végén, és térdre rogyva, zokogva mondogatják majd: hát megtettétek, ti állatok, hát mégis megtettétek… És talán előkerül a tudós majom, Zaius által őrzött szent tekercs is, benne a szöveg:

„Őrizkedj az embertől, mert ő az ördög eszköze. Isten teremtményei közül ő öl sportból, pénzért, hírért. Igen, megöli a testvérét, hogy megszerezhesse annak vagyonát. Ne hagyjátok elszaporodni, mert elpusztítja saját otthonát, de a tiéteket is. Űzzétek el, hajtsátok vissza az embert a dzsungel sűrűjébe, mert ő a halál hírnöke.”

 Mindezt tessék végig gondolni június 9-én is.