Már nincs ötven nap, és választunk. Választunk önkormányzatokat, ami a lakókörnyezetünk jövője szempontjából fontos dolog. De most ennél is fontosabb, hogy miként választ Európa, mi lesz az unió sorsa. Nekünk, magyaroknak viszonylag egyszerű a képlet: meg akarjuk-e újra védeni a „vén Európát, a gyönyörű nőt”? Mint annyiszor már történelmünk során. Vagy odadobjuk az ellene fenekedőknek, az őt meggyalázóknak, a maradék vagyonát felzabálóknak?
Meggyőződésem szerint Magyarországon még többségben vagyunk, akik szerelemmel-szeretettel tekintünk Európára. Mi Európára fogunk szavazni: arra, amelyet őseink sokszor az életük árán is védtek tatártól, töröktől, szovjettől.
Most viszont önmagától, önnön árulóitól kell megvédenünk ezt a földrészt, amely oly sok sebből vérzik, amely már csak árnyéka a régi önmagának. Nekünk egyszerűen nem lehet más döntésünk, mint visszaszavazni a régi Európát.
Mi újra meg fogjuk tenni, ami a kötelességünk, de mit tesznek majd Nyugaton? Egyáltalán felismerik-e, hogy talán az utolsó utáni pillanatban állíthatják meg a vészesen közeledő katasztrófát? Ha Európa eddig szerencsésebbnek gondolt nyugati felében nem ébrednek fel, akkor a mi szerelmünk is „százszor-tört varázs” lesz csupán – hogyan is írta Ady búcsúzóul Lédának?: „Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor” –, mert már nekünk sem lesz miért szeretni az uniót. Amely zsarol, fenyeget bennünket, el akarja venni nehezen megszerzett szabadságunkat, békénket, lányainkat, fiainkat genderrémalakokká akarja átalakítani, és idegen hódítók előtt tárja szélesre a kapuit. Ilyen egyszerűen, ilyen végletesen kiélezett kérdésekről fog szólni ez az uniós választás.
Fel kell tennünk azt a nehéz kérdést is, hogy vajon mi lesz, ha nem tér le erről az öngyilkos útról a Nyugat. Akkor a közelből nézhetjük végig ezt a szomorú agóniát. Egyben pedig fel kell készülnünk a legrosszabbra.
Eddig „csak” liberális NGO-kon keresztül, pénzzel, dezinformációkkal igyekeztek megtörni a magyarok ellenállását, és magukkal rántani bennünket. Ám ha az unióban nem történik a júniusi választások eredményeképp nemzeti ébredés, akkor ez a támadás még erősebb lesz.
Ha a radikális iszlamista fedőszervezetek, alapítványok akarnak majd hazánkban is kirendeltségeket nyitni, mecseteket építeni, vallási iskolákat alapítani, akkor lépnünk kell. Akkor is, ha csak ingatlanokat akarnak vásárolni későbbi, rejtett céljaik bázisának megteremtése érdekében.
Ahogy fel kell készülnünk arra is, hogy újabb internetes hírportálokat, televíziós csatornákat kívánnak majd alapítani az ultraliberális woke- és LMBTQ-eszméik elterjesztésére. Új pártokat alapítanak, ejtőernyőseik beszivárognak jelenleg is működő társadalmi szervezetekbe, hogy ezeken keresztül gyorsítsák a nemzettudat fellazítását, végül pedig felszámolását. Ezekkel szemben fontos, de messze nem lesz elégséges a nyílt információk szakszerű értékelése, elemzése.
Ha az Európai Egyesült Államok rémálma, a „több Európa” álszent szlogenje mögött tovább folytatódik az önálló nemzetek felszámolása, akkor lépnünk kell. Először is meg kell teremteni a védekezés jogszabályi feltételeit. (A déli határainkat sem csak a biztonsági kerítés védi.) Mélységében kell védekezni a nyugati beszivárgás ellen is. Időben, hatékonyan.
A beszivárgó, idegen érdekeket szolgáló ügynököket fel kell tudnunk ismerni, működésüket időben lokalizálni, mindezt a társadalom elé tárni. Úgy, hogy mindeközben be kell fogadnunk a Nyugatról hozzánk menekülő tisztességes európai polgárokat, családokat. Mert ez a folyamat már elkezdődött. Németek, hollandok, olaszok, franciák keresik nálunk azt, ami náluk már elveszett: a békét és a biztonságot, a keresztény kultúra megélésének a lehetőségét. Az antiszemitizmus elől menekülők befogadására is fel kell készülnünk. Hiszen a nyugati nagyvárosokban a zsidó vallású polgárok előtt két út áll: vagy rejtve élik hitüket és feladják identitásukat, vagy elmenekülnek. Magyarország már másfél évtizede a zsidó kultúra reneszánszát éli, ami vonzó lehet a tőlünk nyugatra élők számára is.
Lassan Magyarország válik az utolsó békés szegletté a háborús lázban égő országokkal szemben. Mi, akik a XX. század két világháborújának minden tragédiáját megszenvedtük, az új évezredben békét akarunk. Békét magunknak, családunknak, de Európának is. Ha a háborúpárti erők továbbra is meghatározó tényezők maradnak az unió politikai színpadán, akkor a mi álláspontunk védelme nemzeti sorskérdéssé válik.
Ez lehet az a bizonyos pont, ahonnan már nem lenne visszatérés. Aki háborúzni akar az oroszokkal, irániakkal, kínaiakkal vagy bárkivel, az Európa halálára játszik. Napjainkra odáig süllyedt az unió, hogy se katonája, se fegyvere, se hadiipara, se nyersanyaga, se energiája nincs arra, hogy önállóan egy háborús konfliktust felvállaljon. Ezt a nyugati országok szakértői, tanácsadói feketén-fehéren elmondják a saját fél- vagy negyedművelt politikusaiknak. De szavaik ma még süket fülekre találnak.
Ezért állunk egy olyan választás előtt, amely Európa sorsát fogja eldönteni erre az évszázadra.
Ha az uniós polgárok nem érzik a döntésük súlyát, ha elhiszik a média által sugallt hamis képet, akkor attól tartok, hogy az unió süllyedése megállíthatatlan lesz. Ezért is kell legalább nekünk minél egyértelműbb üzenetet küldenünk Brüsszelbe azzal, hogy a nemzeti érdekeinket eddig is hatékonyan védő erőre szavazunk. Legalább később ne mondhassák nyugati barátaink, hogy miért nem jeleztünk.
De az üzenetünkkel egy időben meg kell kezdenünk a felkészülést arra is, hogy a nyugati agónia elkövetkező évtizedei ne rántsanak magukkal minket. Akkor még keményebben, még határozottabban kell majd óvnunk nemzeti szuverenitásunkat. Ha pedig mégis győzne a józan ész az unió nagyobbik részében, akkor gőzerővel kell elkezdeni az erős nemzetek erős Európájának újjáépítését. Bár így lenne!
A szerző az Alapjogokért Központ biztonságpolitikai tanácsadója
