Fontos tényeket közöl a második világháború végjátékának magyarországi eseményeiről a Rubicon Intézetnek a témában rendezett konferenciájára hivatkozva Novák Miklós (Magyar szószegés után amerikai árulás, Magyar Nemzet, 2024. április 9.) Mint írásából megtudhatjuk, a neves történész, Borhi László, az Indianai Egyetem professzora, a Hun-Ren Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója arra az eddig a közvélemény előtt alig ismert tényre hívta fel a figyelmet, hogy
az angolszász hatalmaknak elemi érdekük volt Magyarország német megszállása, mivel az ehhez szükséges erőket a németeknek a nyugati frontról kellett átcsoportosítani, és az angolszászok kedvezőbb körülmények között kezdhették meg a normandiai partraszállást. Ennek érdekében pedig az amerikaiak kifejezetten tevőlegesen félrevezették és németellenes lépésekre,
konkrétan az 1944 őszén végül sikertelennek bizonyult kiugrási-átállási kísérlet végrehajtására provokálták hazánkat, miközben a kétségbeesett magyar tervekről információkat szivárogtattak a németeknek.
Ez persze aligha meglepő – súlyos tévedés azt gondolni, hogy bármely nagyhatalom érzelmi alapon alakítja ki viszonyát Magyarországhoz. Valójában kizárólag saját érdekeiket tartják szem előtt; nekünk is ezt kell tennünk, ezért különösen érthetetlen egyes kiérdemesült külpolitikusok párás szemű dörgölőzése a minket rendre (1956-ban is) eláruló Egyesült Államokhoz.
A Borhi Lászlótól idézett tényekből is kiviláglik, hogy
Magyarország semmiféle nyugati segítségre nem számíthatott, szovjet érdekszférába lökésünk legkésőbb 1943-ban Teheránban eldőlt, mert bár az antikommunista Churchill tett egy erőtlen kísérletet a balkáni front megnyitásának szorgalmazására, a gondolatot fölényesen lesöpörte az asztalról Sztálin és Roosevelt; pontosabban a mögöttük álló és a háttérben összefonódó nemzetközi érdekkör. Ebből pedig az is következik, hogy a kiugrási-átállási kísérlet már 1944 elején is reménytelen lett volna, miként az év őszén is annak bizonyult.
Magyarország sorsa megpecsételődött, a Kállay-féle önsorsrontó hintapolitika nyomán bekövetkezett a német megszállás, és miután a front elérte hazánkat, már csak a csodában lehetett bízni: tudniillik hogy ha sikerül feltartóztatni a szovjet hadigépezetet, akkor talán-talán mégiscsak az angolszászok érnek ide előbb. Nem így lett, a liberalizmus és a bolsevizmus paktuma évtizedekre kommunista diktatúrába taszította hazánkat.
Mindezek tudatában különösen vérlázító a magyarságra ráütött „utolsó csatlós” bélyeg, és egyáltalán, hazánk második világháborús kényszerű szerepvállalásának nem szűnő szidalmazása.
Ideje már, hogy a bűntudatipar történelemhamisításától megszabaduljunk, és a valóság tényeinek ismeretében ítéljük meg a korabeli magyar politikai és katonai vezetés tetteit. Ezért kell leszámolni a szószegés mítoszával is. Ez a kifejezés kollektív önvádként szerepel gróf Teleki Pál miniszterelnök kétségtelenül hiteles búcsúlevelében, az abban foglaltakat azonban súlyos hiba megkérdőjelezhetetlen történelmi igazságnak tekinteni.
A drámai levél ugyanis egy kétségbeesett, politikai csalódásoktól és családi tragédiáktól sújtott, megrendült ember mardosó bűntudatának leirata. A világhírű földrajztudós, az önfeláldozó hazafi összeomlása szükségképpen beszűkült tudatállapothoz vezetett, a Teleki-búcsúlevél öngyötrő kitörései nem a bizonyítható tényeket elemző racionális elme következtetései. Következtetésképpen nem történelmi tények.
Lássuk hát a valóságot! Hazánk 1940. december 12-én Belgrádban „örökbarátsági egyezményt” írt alá az akkori németbarát jugoszláv kormánnyal. Fontos, hogy a kissé naiv elnevezésű megállapodásban Magyarország – nagyon helyesen – nem mondott le az idegen uralom alatt sínylődő magyar területekről, így a Délvidékről sem. Az egyezmény nemhogy öröknek nem bizonyult, de négy hónapig sem élt. 1941. március 27-én ugyanis a jugoszláv légierő parancsnoka, Dušan Šimović vezette, angolszászok bujtogatta katonai puccs megdöntötte a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez két nappal korábban csatlakozó belgrádi kormányt, és ezzel teljesen új helyzet állt elő, a magyar–jugoszláv egyezményt ez a fordulat gyakorlatilag semmissé tette.
A németellenes államcsíny nyomán Németország Jugoszlávia megszállására készült, és a jogos magyar revíziós igények teljes körű kielégítésével, sőt további területek megszerzésével kecsegtetve akarta elérni Magyarország részvételét a hadjáratban. Erről persze az angolszászok is értesültek, és megfenyegették hazánkat a vállalkozásban történő esetleges részvételért.
A magánéleti tragédiák miatt amúgy is megrendült Teleki Pál ennek hatására írta meg április 3-án elhordozhatatlan benső kínról tanúskodó búcsúlevelét, ezért követte el végzetes tettét.
Csakhogy Magyarország nem támadta meg Jugoszláviát. Igaz, kényszerűen át kellett engednünk hazánk területén a Belgrád ellen vonuló német csapatokat, ahogy azt Románia és Bulgária is megtette. Figyeljünk az időrendre: a németek április 6-án Bulgária területéről megtámadták Jugoszláviát, ugyanaznap és másnap a délszláv állam légiereje már magyar városokat bombázott, többek között Siklóst, Pécset és Szegedet. Vagyis Jugoszlávia támadta meg hazánkat, nem pedig fordítva. Ennek ellenére a Magyar Királyi Honvédség csapatai csak április 11-én lépték át a trianoni határt, akkor, amikor Jugoszlávia a horvát függetlenség kikiáltása nyomán megszűnt létezni. Húzzuk alá:
Magyarország még abban a geopolitikai kutyaszorítóban, a német követelések és ígérgetések ellenére is a lehető legtovább kivárt a katonai fellépéssel, és arra csakis akkor került sor, amikor a decemberi kétoldalú egyezmény egyik szerződő fele jogi értelemben is megszűnt. És honvédeink még ekkor is kizárólag a történelmileg Magyarországhoz tartozó területekre vonultak be, négy nap alatt felszabadítva a Bácskát, a Baranya-háromszöget és a Muramentét.
És ha már a Jugoszlávia elleni szószegés vádja alól tisztáztuk Magyarországot, fontos azt is leszögezni, hogy hazánk – a kommunisták által terjesztett történelemhamisítással szemben – soha nem üzent hadat a Szovjetuniónak, hanem Horthy Miklós legfelsőbb hadúrként megállapította a hadiállapot beálltát. Ezt utólag lehet helyteleníteni, de az akkor rendelkezésre álló információk alapján a kormányzó nem dönthetett másként. 1941. június 26-án ugyanis egy szovjet repülőgép három halálos áldozatot követelő géppuskasorozattal támadta Rahó térségében a Körösmező–Budapest gyorsvonatot, néhány órával később szovjet gyártmányú gépek szovjet bombákkal támadták a kassai repülőteret és a közeli Enyickét, összesen további 32 ember halálát okozva. A rahói támadást valóban szovjet gép követte el, a kassai és enyickei merénylet – a mára napvilágra került ismeretek alapján – minden bizonnyal román provokáció volt azzal a céllal, hogy hazánkat belerángassák a keleti hadjáratba, amelyben (Dél-Erdélyt voltaképp védtelenül hagyva) a román hadsereg jelentős erőkkel részt vett.
Ma már tudjuk, hogy a kiszélesedő második világháború milyen következményekkel járt Magyarországra nézve, de a korabeli döntéseket csakis az azok időpontjában a döntéshozók előtt ismert információk ismeretében ítélhetjük meg.
