Mindezek tudatában különösen vérlázító a magyarságra ráütött „utolsó csatlós” bélyeg, és egyáltalán, hazánk második világháborús kényszerű szerepvállalásának nem szűnő szidalmazása.

A drámai levél ugyanis egy kétségbeesett, politikai csalódásoktól és családi tragédiáktól sújtott, megrendült ember mardosó bűntudatának leirata. A világhírű földrajztudós, az önfeláldozó hazafi összeomlása szükségképpen beszűkült tudatállapothoz vezetett, a Teleki-búcsúlevél öngyötrő kitörései nem a bizonyítható tényeket elemző racionális elme következtetései. Következtetésképpen nem történelmi tények.

Lássuk hát a valóságot! Hazánk 1940. december 12-én Belgrádban „örökbarátsági egyezményt” írt alá az akkori németbarát jugoszláv kormánnyal. Fontos, hogy a kissé naiv elnevezésű megállapodásban Magyarország – nagyon helyesen – nem mondott le az idegen uralom alatt sínylődő magyar területekről, így a Délvidékről sem. Az egyezmény nemhogy öröknek nem bizonyult, de négy hónapig sem élt. 1941. március 27-én ugyanis a jugoszláv légierő parancsnoka, Dušan Šimović vezette, angolszászok bujtogatta katonai puccs megdöntötte a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez két nappal korábban csatlakozó belgrádi kormányt, és ezzel teljesen új helyzet állt elő, a magyar–jugoszláv egyezményt ez a fordulat gyakorlatilag semmissé tette.
 

A magánéleti tragédiák miatt amúgy is megrendült Teleki Pál ennek hatására írta meg április 3-án elhordozhatatlan benső kínról tanúskodó búcsúlevelét, ezért követte el végzetes tettét.

Csakhogy Magyarország nem támadta meg Jugoszláviát. Igaz, kényszerűen át kellett engednünk hazánk területén a Belgrád ellen vonuló német csapatokat, ahogy azt Románia és Bulgária is megtette. Figyeljünk az időrendre: a németek április 6-án Bulgária területéről megtámadták Jugoszláviát, ugyanaznap és másnap a délszláv állam légiereje már magyar városokat bombázott, többek között Siklóst, Pécset és Szegedet. Vagyis Jugoszlávia támadta meg hazánkat, nem pedig fordítva. Ennek ellenére a Magyar Királyi Honvédség csapatai csak április 11-én lépték át a trianoni határt, akkor, amikor Jugoszlávia a horvát függetlenség kikiáltása nyomán megszűnt létezni. Húzzuk alá: 

És ha már a Jugoszlávia elleni szószegés vádja alól tisztáztuk Magyarországot, fontos azt is leszögezni, hogy hazánk – a kommunisták által terjesztett történelemhamisítással szemben – soha nem üzent hadat a Szovjetuniónak, hanem Horthy Miklós legfelsőbb hadúrként megállapította a hadiállapot beálltát. Ezt utólag lehet helyteleníteni, de az akkor rendelkezésre álló információk alapján a kormányzó nem dönthetett másként. 1941. június 26-án ugyanis egy szovjet repülőgép három halálos áldozatot követelő géppuskasorozattal támadta Rahó térségében a Körösmező–Budapest gyorsvonatot, néhány órával később szovjet gyártmányú gépek szovjet bombákkal támadták a kassai repülőteret és a közeli Enyickét, összesen további 32 ember halálát okozva. A rahói támadást valóban szovjet gép követte el, a kassai és enyickei merénylet – a mára napvilágra került ismeretek alapján – minden bizonnyal román provokáció volt azzal a céllal, hogy hazánkat belerángassák a keleti hadjáratba, amelyben (Dél-Erdélyt voltaképp védtelenül hagyva) a román hadsereg jelentős erőkkel részt vett.

Ma már tudjuk, hogy a kiszélesedő második világháború milyen következményekkel járt Magyarországra nézve, de a korabeli döntéseket csakis az azok időpontjában a döntéshozók előtt ismert információk ismeretében ítélhetjük meg.