A rendszerváltás mint tananyag

A következő tanévtől a végzős középiskolások választható tantárgyként tanulhatják az 1989-es rendszerváltás történetét a román fennhatóság alatt álló területeken. A hírben, amely a Maszol.ro portálról jelent meg a minap, „romániai forradalom és rendszerváltásról” van szó, amiben nem kell sem történelemhamisító szándékot, sem tudatlanságot látni, sajnálatos módon pontatlanul rögzültek az akkori események a köztudatban.

Miközben már 1990-ben egyértelműen kiderült, hogy második vonalbeli kommunisták puccsáról volt szó, akik a saját hatalmukat legitimálták azzal, hogy olyan közismert ellenállókat, mint Doina Cornea, Király Károly vagy Tőkés László integráltak az ország irányítását átvevő, általuk dominált Nemzeti Megmentési Frontba.

Mely szerveződést úgy adták el külföldön és belföldön is, mint a forradalmi események során spontán létrejött politikai képződményt, annak dacára, hogy mind a magyar, mind a román nyelvű Szabad Európa Rádió már az 1989-es év nyarán hírt adott a front megalakulásáról. Azt is megtudhattuk, hogy e szerveződés a novemberi XIV. pártkongresszuson tervezte Nicolae Ceausescu megbuktatását.

Mint tudjuk, e naiv terv megvalósítása nem sikerült, a megarendezvény a szokásos koreográfia szerint zajlott, az egybegyűltek a világhálón is elérthető források tanúsága szerint hitet tettek a pártfőtitkár mellett. A tanácskozást több tucat testvérpárt üdvözölte, a japán Liberális Demokrata Párttól a Spanyol Kommunista Néppárton, a Svédországi Baloldali Kommunisták Pártján, a Svájci Munkapárton és a Svájci Szocialista Párton át a dél-amerikai és afrikai országok pártjaiig. Nem maradt ki az MSZP sem, igaz, a Nyers Rezső elnök által szignált üzenet a legrövidebbek közül való volt.

A hatalomátvételre készülődők az 1989. december 15-én kezdődött, Tőkés László melletti szolidaritási néma tüntetésből kinőtt temesvári spontán népfelkelést jó alkalomnak látták arra, hogy akcióba lépjenek. Amit december 22-e után a fél világ lélegzet-visszafojtva figyelt, nem volt más, mint az új hatalom diverziós egységei és a reguláris hadsereg közötti összecsapás-sorozat, ami azt célozta, hogy forradalmi legitimitást biztosítson az új garnitúrának,

Ion Iliescut a nép megmentőjeként tüntesse fel és „forradalmi élményben” részesítse a Kárpátokon túli tartományokat, amelyek átaludták a december 16. és 22. közötti napokat, s ajándékba kapták a viszonylagos politikai szabadságot.

Viszonylagos, mondom, mert az Iliescu által „eredeti demokráciának” nevezett rendszert, amelynek első éveit a vásárhelyi pogrom, s több ártatlan ember halálával járó ismételt bukaresti „bányászjárás” tarkította, nehéz lenne demokratikus jogállamnak nevezni, arról nem szólva, hogy az igazságszolgáltatást a mai napig előszeretettel használják az etnikai elnyomás eszközeként. De a Ceausescu-rezsimhez képest ez mégiscsak maga volt a szabadság.

További Vélemény híreink

Tőkés László: Az erdélyi magyarság Európa veszélyeztetett népcsoportjai közé került

Visszatérve az 1989. december 22. utáni látszatforradalomra: igen, bármily riasztó és embertelen, de több száz polgár egy gigantikus megtévesztési manőver részeként lelte halálát, nem véletlen, hogy azóta újra és újra felmerül a „rendezők” felelősségre vonásának kérdése. S ezzel el is jutottunk az első felmerülő lényeges kérdéshez: mit is fognak oktatni a nebulóknak?

Nem sokat tudunk az 1989. decemberi eseménysor titkosszolgálati hátteréről, márpedig anélkül nehéz megérteni az eseményeket. A hatalomváltás december 21-ről 22-re virradó éjjel történt meg, akkor állt át a titkosszolgálat, a hadsereg és a rendőrség, melyek közül a leglényegesebb a mindent, tehát a többi karhatalmi egységet is behálózó titkosszolgálat. Zolcer János újságíró, aki Mihail Gorbacsovval évtizedes mély barátságot ápolt, azt állította a nemrég Aradon megtartott előadásában, hogy a volt szovjet pártfőtitkár szerint akkoriban két KGB-ügynök volt csak Bukarestben, megfigyelőként, akik az események alakításában nem vettek részt. Ez akár igaz is lehet. Viszont

aligha képzelhető el a Securitate átállása az ott dolgozó KGB-s szárny egyetértése és támogatása nélkül. S akkor nem beszéltünk még a rendszerbuktatásban azóta is jeleskedő, az arab tavasztól a Majdanig puccsok sorozatát megszervező CIA-ről, amelynek vélelmezhető szerepe a román rendszerváltásban máig nem tisztázott.

Minket magyarokat egyébként nem az érint elsősorban, hogy miként tálalja a tananyag a „puccs versus forradalom” dilemmát, vagy mennyire részletezi a titkosszolgálati háttér tematikáját, hanem, hogy mit fognak majd elismerni Tőkés László szerepéről, akinek konok kitartása és halálmegvető bátorsága meghatározó módon járult hozzá a temesvári népfelkelés kirobbanásához.

A román propaganda már Erdély megszerzése előtt a magyarok ellen uszította az írni-olvasni tudókat. A legnagyobb román költőnek tartott Mihai Eminescu olyan, a magyar nyelvet gyalázó, a magyar kultúra létét egyenesen kétségbe vonó szövegeket közölt a XIX. század második felében, hogy azokat akár a Nagy-Románia Párt helyét átvevő, jelenleg húsz százalékon mért szélsőséges magyargyűlölő AUR vezetői is megirigyelhetik.

(Lásd például az Echilibrul – azaz A Mérleg című, fontos részleteiben a világhálón is elérhető gyűlöletcunamiját a Federatiunea folyóirat 1870. áprilisi és májusi számaiban.) A trianoni békediktátumot követően mindez csak fokozódott, s nem szűnt meg a kommunizmus évtizedei alatt sem. Míg a megmaradt Magyarországon a proletár internacionalizmus jegyében a saját jogos sérelmek kiradírozása folyt a történelemoktatásban és médiában, addig a román fennhatóság alatt álló területeken tervszerűen és tudatosan a magyarság ellen hangolták a románokat, az oktatási intézményekben, nagy példányszámban kiadott és eladott könyvekben, a sajtóban, a sorkatonaság ideológiai kiképzésében, és még sorolhatnám.

1989-ben az a tény, hogy egy magyar pap hozta el a politikai szabadságot az egész országnak, és hogy anyaországi magyarok százezrei mozdultak meg és indultak segélyt vinni Erdélybe, új kezdetet jelenthetett volna a románság és a magyarság viszonyrendszerében. Ez azonban állt érdekében az új hatalomnak, hiszen a magyarkártya bevetése kiváló eszköz volt a figyelemelterelésre, s a bármikori jogos elégedetlenség más irányba való kanalizálására.

Ezért kellett Tőkés Lászlót romángyűlölő szélsőséges irredentának beállítani s a történelmi szerepét eltagadni vagy bagatellizálni.

Emlékezhetünk arra, hogy amikor az Antena 1 nevű bukaresti kereskedelmi csatorna levetítette 2005 februárjában Koltay Gábor Trianon című filmjét, s a mű bemutatását kétórás kerekasztal-beszélgetés követte a rendező és Raffay Ernő történész részvételével, a magyarellenességéről ismert Marius Tuca médiaszemélyiség felháborodottan próbálta cáfolni, hogy Tőkés a román rendszerváltás hőse lett volna. Érvei kimerültek abban, hogy szerinte az akkori református segédlelkészt „senki sem tette a forradalom hősévé”. Végső soron annyiban igaza volt, hogy nem „valaki” tette azzá, hanem maga a történelem. Mert a bátorság és a végsőkig való kitartás mellett az események szerencsés alakulása is szerepet játszott a végkifejletben.

Tőkés László lejáratása a román sajtóban már 1990-ben elkezdődött, és az sem számított, hogy a rágalmak egymásnak ellentmondtak: aligha lehetett Temesvár hőse egyszerre magyar és román ügynök. Mert nemcsak a kommunista rendszer megbuktatásában játszott szerepét tagadták a magyarellenességtől fűtött románok, hanem azzal is megrágalmazták, hogy a Securitate ügynöke volt.

Amíg ezt az abszurd rágalmat sovén román sajtóorgánumok forgalmazták, addig csak a román közösség körében roncsolták az időközben politikai vezetővé, az autonómia fáklyavivőjévé lett Tőkés László presztízsét, de amikor minden bizonnyal titkosszolgálati rásegítéssel a magyar hírközlő szervek adták öt évvel a népfelkelés után a szájába a soha el nem hangzott „beismerést”, miszerint besúgó lett volna, akadtak magyar politikusok és sajtómunkások – Nagy Benedektől Bárányi Ferencen át Kuszálik Péterig –, akik kapva-kaptak az alkalmon, hogy besározzák a bukaresti román–magyar „kéz kezet mos” játékok leleplezőjét és az autonómiapolitika következetes harcosát. A képtelen rágalomhadjárat végére a magyarpártisággal aligha vádolható román átvilágítóbizottság tett pontot azzal, hogy leszögezte azt, amit minden normális ember addig is tudott: Tőkés László nem együttműködője, hanem áldozata volt a román titkosrendőrségnek.

Ami pedig a román rendszerváltás eredményét illeti, a kialakult politikai rendszer annyiban különbözik a magyartól, hogy itt minden párt koalícióképes a másikkal,

a jelenlegi kormánytöbbséget épp a korábbi „nagy” ellenfelek, a Szociáldemokrata és a Nemzeti Liberális Párt adják. Nincsenek mély törések, s a globalista–szuverenista ellentét inkább csak nyomokban fedezhető fel a mainstream pártok között, amelyeket a globalista erők éppúgy lábon megvettek, mint ahogy a magyar ellenzék balliberális részét is.

De ez már aligha fog belekerülni a tananyagba.