Viszonylagos, mondom, mert az Iliescu által „eredeti demokráciának” nevezett rendszert, amelynek első éveit a vásárhelyi pogrom, s több ártatlan ember halálával járó ismételt bukaresti „bányászjárás” tarkította, nehéz lenne demokratikus jogállamnak nevezni, arról nem szólva, hogy az igazságszolgáltatást a mai napig előszeretettel használják az etnikai elnyomás eszközeként. De a Ceausescu-rezsimhez képest ez mégiscsak maga volt a szabadság.

Visszatérve az 1989. december 22. utáni látszatforradalomra: igen, bármily riasztó és embertelen, de több száz polgár egy gigantikus megtévesztési manőver részeként lelte halálát, nem véletlen, hogy azóta újra és újra felmerül a „rendezők” felelősségre vonásának kérdése. S ezzel el is jutottunk az első felmerülő lényeges kérdéshez: mit is fognak oktatni a nebulóknak?

Nem sokat tudunk az 1989. decemberi eseménysor titkosszolgálati hátteréről, márpedig anélkül nehéz megérteni az eseményeket. A hatalomváltás december 21-ről 22-re virradó éjjel történt meg, akkor állt át a titkosszolgálat, a hadsereg és a rendőrség, melyek közül a leglényegesebb a mindent, tehát a többi karhatalmi egységet is behálózó titkosszolgálat. Zolcer János újságíró, aki Mihail Gorbacsovval évtizedes mély barátságot ápolt, azt állította a nemrég Aradon megtartott előadásában, hogy a volt szovjet pártfőtitkár szerint akkoriban két KGB-ügynök volt csak Bukarestben, megfigyelőként, akik az események alakításában nem vettek részt. Ez akár igaz is lehet. Viszont 

Minket magyarokat egyébként nem az érint elsősorban, hogy miként tálalja a tananyag a „puccs versus forradalom” dilemmát, vagy mennyire részletezi a titkosszolgálati háttér tematikáját, hanem, hogy mit fognak majd elismerni Tőkés László szerepéről, akinek konok kitartása és halálmegvető bátorsága meghatározó módon járult hozzá a temesvári népfelkelés kirobbanásához.

(Lásd például az Echilibrul – azaz A Mérleg című, fontos részleteiben a világhálón is elérhető gyűlöletcunamiját a Federatiunea folyóirat 1870. áprilisi és májusi számaiban.) A trianoni békediktátumot követően mindez csak fokozódott, s nem szűnt meg a kommunizmus évtizedei alatt sem. Míg a megmaradt Magyarországon a proletár internacionalizmus jegyében a saját jogos sérelmek kiradírozása folyt a történelemoktatásban és médiában, addig a román fennhatóság alatt álló területeken tervszerűen és tudatosan a magyarság ellen hangolták a románokat, az oktatási intézményekben, nagy példányszámban kiadott és eladott könyvekben, a sajtóban, a sorkatonaság ideológiai kiképzésében, és még sorolhatnám.

Ezért kellett Tőkés Lászlót romángyűlölő szélsőséges irredentának beállítani s a történelmi szerepét eltagadni vagy bagatellizálni. 

Emlékezhetünk arra, hogy amikor az Ante­na 1 nevű bukaresti kereskedelmi csatorna levetítette 2005 februárjában Koltay Gábor Trianon című filmjét, s a mű bemutatását kétórás kerekasztal-beszélgetés követte a rendező és Raffay Ernő történész részvételével, a magyarellenességéről ismert Marius Tuca médiaszemélyiség felháborodottan próbálta cáfolni, hogy Tőkés a román rendszerváltás hőse lett volna. Érvei kimerültek abban, hogy szerinte az akkori református segédlelkészt „senki sem tette a forradalom hősévé”. Végső soron annyiban igaza volt, hogy nem „valaki” tette azzá, hanem maga a történelem. Mert a bátorság és a végsőkig való kitartás mellett az események szerencsés alakulása is szerepet játszott a végkifejletben.

Amíg ezt az abszurd rágalmat sovén román sajtóorgánumok forgalmazták, addig csak a román közösség körében roncsolták az időközben politikai vezetővé, az autonómia fáklyavivőjévé lett Tőkés László presztízsét, de amikor minden bizonnyal titkosszolgálati rásegítéssel a magyar hírközlő szervek adták öt évvel a népfelkelés után a szájába a soha el nem hangzott „beismerést”, miszerint besúgó lett volna, akadtak magyar politikusok és sajtómunkások – Nagy Benedektől Bárányi Ferencen át Kuszálik Péterig –, akik kapva-kaptak az alkalmon, hogy besározzák a bukaresti román–magyar „kéz kezet mos” játékok leleplezőjét és az autonómiapolitika következetes harcosát. A képtelen rágalomhadjárat végére a magyarpártisággal aligha vádolható román átvilágítóbizottság tett pontot azzal, hogy leszögezte azt, amit minden normális ember addig is tudott: Tőkés László nem együttműködője, hanem áldozata volt a román titkosrendőrségnek.

Ami pedig a román rendszerváltás eredményét illeti, a kialakult politikai rendszer annyiban különbözik a magyartól, hogy itt minden párt koalícióképes a másikkal, 

De ez már aligha fog belekerülni a tananyagba.