Időnként ugyanakkor bizonytalannak tűnt. A migráció kérdésében egyébként Voigt jobban jött ki Höckénél, nem azért, mintha hihetőbbek lennének az érvei, hanem mert váratlanul az ellenfeléhez hasonlóan korlátot szabó nézeteket villantott fel a publikumnak ebben az ügyben. Ezzel a türingiai CDU választhatóvá tette magát a népesség azon része számára, amely nem szívesen húzná be az ikszet a nem túl illatos AfD neve mellé. A mesterségesen felfújt Höcke pedig normál méretére zsugorodott vissza. Az idő majd megmutatja, hogy Voigt a továbbiakban is a szarvánál ragadja-e meg a bikát, illetve a CDU más tartományi szervezetei is ugyanígy a reálpolitika mellett foglalnak-e állást. A német választók nagy része tényszerű eszmecserét vár, ellenezve az SPD 2013-as ítéletét arról, hogy ki szólhat egyáltalán kihez.

A sablon ugyanaz, mint Németországban – csak éppen ebben az esetben demokratikus államokkal szembeni harcról van szó, nem pártokkal és helyi szervezetekkel szembeniről. A nem szívesen látott tagállamok demokratikus akaratképzését a brüsszeliták jobboldaliként pocskondiázzák.

Most egész demokráciákat – így Magyarországot – tekintenek jobboldalinak és leprásnak. Pedig az uniót soha nem tervezték államok közötti pártpolitikai arénának. A tagállamok egymás közti tisztelete az unión belüli elfogadás alapfeltétele. Így például Magyarország is tartózkodik attól, hogy tanácsokat adjon partnerei­nek, amitől a baloldali–woke brüsszeli fősodor soha nem fogná vissza magát.

Noha „csak” brüsszeli polgármesterek akarták meghiúsítani a minap a NatCon konferenciát, személyükben mégis jól megjelenítik a jobboldallal szembeni harcot az unióban. Ez a jobboldallal szembeni harc valójában a véleménynyilvánítás szabadságával és az állítólagos szabadelvűséggel szembeni harc. Aki nem enged olyan politikusokat konferencián tanácskozni, mint a brit Nigel Farage és Suella Braverman, a lengyel Mateusz Morawiecki, a francia Éric Zemmour vagy a magyar Orbán Viktor, az nem Voltaire-hez, hanem a kommunista Rosa Luxemburghoz hasonló felfogásban vallja a véleménynyilvánítás szabadságát.

Voltaire az ellenfeleinek véleménynyilvánítási szabadsága mellett is kiállt, míg Luxemburg csak a saját véleménybuborékja számára tette ezt lehetővé. Voltaire antitotalitárius, Luxemburg pedig totalitárius volt. 

Francis Fukuyama amerikai politikai filozófus 1989-ben a történelem végeként írt a liberalizmus győzelméről. Úgy vélte, az akkor győzedelmeskedő szabadság és demokrácia tartósan immunis lehet az addig rendszeres antidemokratikus-totalitárius visszaesésekkel szemben. Én ezt másképp látom. A totalitarizmus 1989-ben lélegzetvételnyi szünetet tartott, hogy aztán harminc évvel később térjen vissza.

A szerző a szászországi SPD-képviselők vezetője volt, 2019-ben kilépett a Német Szociáldemokrata Pártból