Most már hatalmon is vannak, mármint a gyerekek. Amit egy német trubadúr (Herbert Grönemeyer) 1986-ban, a woke-nak induló világban még reménykedve dalolt, végül is beteljesedett. Most kitombolják magukat a ’68-as nemzedék tekintélyelvűség-ellenes jampecei. Az illendőség, a stílus és az illem mára idegen szavakká lettek. Ugyanúgy, ahogyan a szülők, illetve az anya és apa kifejezések is csorbát szenvednek ma.

A konvenciók lerombolásának nyílt skáláján a legújabb fejlemény Julia Gross budapesti német nagykövet nevéhez fűződik, egy, az 1990-es német újraegyesítéshez kapcsolódó október eleji esemény okán. 

A magyar kormány bírálata után Gross ezt mondta: „Abból indulok ki, hogy önökben, magyar választókban – teljesen mindegy, hogy milyen a politikai irányultságuk – egyre gyakrabban merül fel a kérdés: hogy szolgálja ez az én érdekemet, mennyiben teszi ez jobbá az életemet magyarként? Ha azt akarják, hogy ismét közelebb kerüljünk egymáshoz, ha azt akarják, hogy Magyarország a tiszteleti és bizalmi tőkéjét a magyarok javára tudja felhasználni, ha azt akarják, hogy a német–magyar barátság újra láthatóvá váljék, akkor mondják ezt ki, kérem, hogy hallható legyen: mondják ki a barátaik­nak, családjuknak, munkatársaiknak, polgármestereiknek, országgyűlési képviselőiknek, kormányzati képviselőiknek.” 

A német nagykövetnek gondolnia sem kellett arra, hogy egyedül marad ebben. A Die Welt napilap főszerkesztőnője vele egy követ fújva, feltételes módban úgy fogalmazott: „ha valami pozitív merülne fel Magyarországgal kapcsolatban, akkor arról is beszámolnánk”. És ennek tetejében pozitív példaként emlegette fel: „a kormányellenes tüntetésekről pozitív beszámolók születtek”. Úgy látszik, a német külügyminiszté­riumot nagykövete személyében, valamint a német média egy részét egy és ugyanazon küldetés vezérli, amelynek értelmében „minden úgy táncol, ahogy mi fütyülünk, a demokrácia pedig az, amikor minden a mi kezünkben van!”