Kultúrkomisszárok revolvereznek

Gy. Németh Erzsébet főpolgármester-helyettes, egy hatalmi pozícióban lévő politikus azt üzeni az egyik színházigazgatónak: nem örül annak, hogy nem vett részt egy politikai jellegű tüntetésen.

Budapest, 2019. november 5. Gy. Németh Erzsébet, a humán területekért felelõs fõpolgármester-helyettes az új összetételû Fõvárosi Közgyûlés alakuló ülésén a Városháza dísztermében 2019. november 5-én. MTI/Balogh Zoltán Fotó: Balogh Zoltán

Budapesten az ünnepek idején nem a forralt bor fahéjillatát, hanem naftalinszagot lehet érezni mindenütt. Pláne a kulturális intézmények környékén. A komisszárok ugyanis már köztünk járnak.

Leakasztották az ávósdivat szerint szabott bőrkabátjukat, felhúzták a revolverüket, és elkezdték azt művelni, amihez mindig is értettek: a tisztogatáshoz. És ha már a tizedelés bolsevik hagyományait próbálják feleleveníteni a hon szellemi munkásőrei, rögtön elővezették a pincebörtön penészes mélyéről kedvenc túszukat, melyet 1947 óta tartanak fogva: a kultúrát.

Különös, fordított Stockholm-szindrómás viszonyt ápolnak ők a kultúrával, ugyanis azt hiszik, hogy az csak az ő felségterületük, s ehhez a téveszméhez a végsőkig ragaszkodnak. A balliberális sajtó felböfögi ezt a bűzt és hordót gurít mindegyik kultúrkomisszár alá, nehogy lényeglátó gondolatok nélkül maradjunk a két ünnep közötti napokban.

A jövő évtized kultúrpolitikáját fürkészőknek ugyanis kár lenne béljóshoz vagy jelmagyarázóhoz fordulniuk, hogy egy szegény marha feláldozásának árán, a májából és a szívéből következtessék ki a homályos jövő titkait. Minek is, ha figyelmesen olvassuk Gy. Németh Erzsébet DK-s, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes Népszavának adott interjúját.

Fontos interjú ez, hisz rögtön egy beismerő vallomással kezdődik, az olvasónak pedig jelezni szeretném, hogy nem, ez a mondat nem A tanúban hangzott el: „A színházak és a kultúra ügye volt szinte az egyetlen olyan bástya, amelyet még nem kebelezett be a kormányzat. Az összes terület letarolása után most ezt is megpróbálják.”

Különös vallomás. Eleddig azt hittük – hisz azt hangoztatták minden hullámhosszon –, hogy a kormányzat az elmúlt évtizedben ellehetetlenítette, kivéreztette, tönkretette, kisajátította, letarolta, lenullázta, dugába döntötte és felsózta az egész kulturális szférát.

A kultúra végsőkig kitartó, maradék katonáit már csak Soros-ösztöndíjak köldökzsinórjai tartották életben, hiszen a magyar kultúra ugarát az apokalipszis négy lovasának patája szántotta fel, ma pedig ott tartunk, hogy ha könyvet akarunk olvasni, illegalitásba kell vonulnunk és keresnünk kell egy embert, aki kívülről megtanult egyet, mint a Fahrenheit 451 című sci-fi regény világában.

De most kibújt a szög a zsákból, a bőrkabát alól kidomborodik a revolver fenyegető sziluettje, hisz kiderült, hogy ez volt az ő igazi „utolsó bástyájuk”. Szakács Árpád Kinek a kulturális diktatúrája? című, Magyar Időkben megjelent cikksorozata pont erről a kóros jelenségről szólt, hisz jogosan vetette fel azt, hogy a szinte végtelen forrásokkal kistafírozott balliberális kultúrközeg a rengeteg támogatás ellenére miért diktatúrázik és vértanúskodik. Szabó Dezső hírhedt mondata, miszerint „a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”, mai balliberális nyelven úgy szólna, hogy az Orbán-kormányt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet szidalmazni. Mi több, most az a Nagy Ervin nevű színész trágárkodik a nyilvánosság előtt és illeti keresetlen szavakkal Kocsis Mátét, a Fidesz frakcióvezetőjét, aki az elmúlt tíz év legnagyobb költségvetésű filmjének a főszereplője volt. Mi ez, ha nem a megvalósult magyar Hendrik Höfgen-sors a Mephistóból?

Azonban Gy. Németh Erzsébet interjújának nem is ez a legérdekesebb része – sem az, amelyben a politikus kijelenti, hogy Máté Gábor igazgató maradhat a Katona József Színház élén, ellenben Dörner György „ámokfutást rendez”, és majd később döntenek a sorsáról. Nem furcsa, hogy az Újszínházban akkor tör elő hirtelen a semmiből egy állítólagos zaklatási ügy, amikor viharfelhők tornyosulnak a Katona fölé? Vagy pardon, vajon mire várt a lelkiismeret nemes lovagja, aki a feljelentést tette? Lehet, hogy a megfelelő politikai klímaváltozásra vagy az ukázra.

Sokkal inkább vészjósló az, amit ez a politikus egy másik színházigazgatónak üzen ebben az interjúban, aki nem vett részt a Madách téri politikai felhangú tüntetésen. Megjegyzem, egy olyan direktornak, akinek különben elévülhetetlen érdemei vannak a diktatúra elleni harcban – azon diktatúra ellenében persze, amely kinevezte őt. Idézek egy részt a hírhedt ankétból, amikor a riporter azt veti fel, hogy „azt is politikának nevezhetjük, hogy A diktátor címmel óriás­plakát volt a Vígszínház épületén, sőt az előadás is mond valamit Eszenyi Enikő és az intézmény véleményéről”, mire

Gy. Németh Erzsébet azt válaszolja, hogy „Természetesen, de úgy gondolom, nem biztos, hogy Eszenyi Enikőnek így kellett volna nyilatkoznia”. És persze egyetért az előadáson kifeszített molinóval, miszerint „a távolmaradás is politika”.

Tehát Gy. Németh Erzsébet főpolgármester-helyettes, egy hatalmi pozícióban (a balliberálisok varázskifejezése) lévő politikus azt üzeni az egyik színházigazgatónak: nem örül annak, hogy nem vett részt egy politikai jellegű tüntetésen, sőt nehezményezi ezt, ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy az illető igazgató A diktátor című darabbal üzent a kormánynak, sőt Recep Tayyip Erdoğan török államfő látogatásának napján is műsorra tűzték a jeles színdarabot („Micsoda szimbolum! Bum! Bum!” – Babits.)

Gy. Németh Erzsébet ezzel közvetve azt is elárulta, hogy mi történne a kultúra világában, ha 2022-ben újra hatalomra kerülnének Gyurcsány legjobb magyar tanítványai: elkezdődne a politikai alapú, precíz tisztogatás, ahol még annak is tönkremehet a karrierje, aki egyszerűen távol marad a politikától, vagy aki a művészet erejét nem a politika céljait hajtó szekér elé akarja befogni és ostorozni a kifulladásig. A frontvonalról ugyanis senki nem fordulhat vissza. Láttuk ezt a Sztálingrád című filmben is. Aki mégis visszafordul, az mehet a levesbe. Higgyék el, a jelképes golyó szakmai alapba lesz foglalva.

Éppen ezért nem árt, ha idejében észhez tértünk és felismerjük a fenyegetést. Egy vészjósló jövőkép bontakozik ki a főpolgármester-helyettes szavaiból, amihez képest Aczél György kulturális egyeduralma szélsőjobboldali elhajlásnak tűnik majd az utókor szemében. Mert ne legyenek illúzióink: számukra a mi értékeink nem léteznek, és minden, amit annak tartunk, nekik még csak nem is antiérték, hanem maga a nihil, a nincs. Karácsony Gergely nácizó, Wass Albert-ellenes kirohanása volt a hadüzenet, az pedig, hogy az első interjújában már meglebegtette azt, hogy Dörner György nem nyerhet többé igazgatói széket egy nyílt pályázaton, tűzparancsnak is beillik. Mindez kis ízelítő abból, hogy milyen világ jönne, ha a zöldségbolt-koalíció – vörös, zöld, lila – hatalomra jutna.

Meg kellene végre értenünk, hogy ezek ugyanazok. Ugyanazok, akik 1918–1919-ben színre léptek, és ugyanazok, akik 1947 óta szellemi értelemben is módszeresen tönkretették az országot. Ezek ugyanazok, akik 2002 és 2010 között visszatértek, hogy befejezzék az országvesztő kísérletüket, most pedig a számmisztikában bízva minden erejükkel 2022-re készülnek.

Ehhez a harchoz használták, és szeretnék ezentúl is felhasználni a kultúrát. Ám mindezeken persze csak színleg lepődünk meg. Tudjuk jól, hogy kik ők és mit gondolnak a kultúráról, hisz 1919-ben a Tanácsköztársaság egyik legelső intézkedése az volt, hogy Szabó Ervin szélsőséges, anarchista könyvtárosról nevezték el a fővárosi könyvtárhálózatot. Amikor pedig pár évvel ezelőtt felmerült a könyvtár átnevezése, a vájt fülűek már hallották az ENSZ-helikopterek zúgását a főváros felett. Nekik ugyanis vannak szentjeik, akiknek hibái erénnyé válnak a hagiográfiákban, mindenki másnak csak a kifogásolható oldalát veszik górcső alá – ha ugyan van olyanja. Ha pedig nincs, akkor majd úgy kozmetikázzák, hogy legyen.

Eljött tehát a kultúrkomisszárok kora, amelyben a kultúra politikai fegyver. A nemzeti oldal viszont nem hagyhatja ezt, mert a művészet nem politikai termék. Ne hagyjuk, hogy kultúrkomisszárok revolverezzenek minket, a kultúra ugyanis nem politikai fegyver, és ne hagyjuk, hogy azzá silányítsák.

Ugyanis a „kultúrharc”, amelyet mindig is ők vívtak ellenünk, ám nagyon felháborodtak, ha védekeztünk, nem esztétikai csatározás, hanem örökös küzdelem volt az erőforrásokért. A kultúra ne legyen túsz, a nemzeti oldalnak pedig az a feladata, hogy megvédje a kultúra szabadságát.

Mert ők nem ezt tennék, és nem is ezt teszik: hiszen ezek ugyanazok.