Budapesten az ünnepek idején nem a forralt bor fahéjillatát, hanem naftalinszagot lehet érezni mindenütt. Pláne a kulturális intézmények környékén. A komisszárok ugyanis már köztünk járnak.
Leakasztották az ávósdivat szerint szabott bőrkabátjukat, felhúzták a revolverüket, és elkezdték azt művelni, amihez mindig is értettek: a tisztogatáshoz. És ha már a tizedelés bolsevik hagyományait próbálják feleleveníteni a hon szellemi munkásőrei, rögtön elővezették a pincebörtön penészes mélyéről kedvenc túszukat, melyet 1947 óta tartanak fogva: a kultúrát.
Különös, fordított Stockholm-szindrómás viszonyt ápolnak ők a kultúrával, ugyanis azt hiszik, hogy az csak az ő felségterületük, s ehhez a téveszméhez a végsőkig ragaszkodnak. A balliberális sajtó felböfögi ezt a bűzt és hordót gurít mindegyik kultúrkomisszár alá, nehogy lényeglátó gondolatok nélkül maradjunk a két ünnep közötti napokban.
A jövő évtized kultúrpolitikáját fürkészőknek ugyanis kár lenne béljóshoz vagy jelmagyarázóhoz fordulniuk, hogy egy szegény marha feláldozásának árán, a májából és a szívéből következtessék ki a homályos jövő titkait. Minek is, ha figyelmesen olvassuk Gy. Németh Erzsébet DK-s, humán területekért felelős főpolgármester-helyettes Népszavának adott interjúját.
Fontos interjú ez, hisz rögtön egy beismerő vallomással kezdődik, az olvasónak pedig jelezni szeretném, hogy nem, ez a mondat nem A tanúban hangzott el: „A színházak és a kultúra ügye volt szinte az egyetlen olyan bástya, amelyet még nem kebelezett be a kormányzat. Az összes terület letarolása után most ezt is megpróbálják.”
Különös vallomás. Eleddig azt hittük – hisz azt hangoztatták minden hullámhosszon –, hogy a kormányzat az elmúlt évtizedben ellehetetlenítette, kivéreztette, tönkretette, kisajátította, letarolta, lenullázta, dugába döntötte és felsózta az egész kulturális szférát.
A kultúra végsőkig kitartó, maradék katonáit már csak Soros-ösztöndíjak köldökzsinórjai tartották életben, hiszen a magyar kultúra ugarát az apokalipszis négy lovasának patája szántotta fel, ma pedig ott tartunk, hogy ha könyvet akarunk olvasni, illegalitásba kell vonulnunk és keresnünk kell egy embert, aki kívülről megtanult egyet, mint a Fahrenheit 451 című sci-fi regény világában.