Ezek a sorok virágvasárnapon íródnak, az ítéletidő negyedik napján. Maguktól szinte, de azért akad bennük némi szuverenitás, hogy bevonjuk a nagy Bereményi Gézát is közéjük. Ó, boldogságos reménykedés! Jézus bevonul Jeruzsálembe. Nem mintha hagynám, hogy bármi vagy bárki elvonja a figyelmemet a kezdődő nagyhétről, kézzel, lábbal, szívvel és lélekkel kapaszkodom az Úrba, de azért néha elkalandoznak a gondolataim.
Előző nap néztem például a magyar–szlovén felkészülési, tét nélküli, közepesen barátságos válogatott labdarúgó-mérkőzés közvetítését a Puskás Arénából. Az első félidő felejthető, ám jönnek a cserék, a bejövők felszántják a pályát,
Schön rúg egy „így akartuk” gólt, aztán egy Buster Keaton-i gólörömmel tetézi a történteket, mindenki mosolyog, és nyer a csapat.
Nézem egyik kedvencemet, Sallait, ahogy egyetlen finom zsebcsellel (Hidegkuti, Hrabal, ilyen zsenik ugranak be rögvest) négyfelé küld három védőt, majd kihagyja a fotelből kihagyhatatlannak tűnőt.
Arra gondolok ezen a ponton, elképzelhető, hogy amennyiben a Galatasaray edzője esetleg nem jobb-bekként játszatná ezt a vérbeli csatárt, most lőtt volna egy akkora dugót, ami bekerülne a karácsonyi összefoglalóba. Persze Szoboszlai is többnyire jobbhátvéd a Liverpoolban, arról a posztról kényszerül a hátán cipelni a csapatát, és szépségdíjas gólokat lődözni szakmányban (egy magyar srácról és a Premier League tavalyi bajnokáról beszélünk), és
az egyetlen reménysugarunk, hogy Slot tréner rúdja igencsak kifelé áll, és az utódjába talán több ész szorult. Addig is örülünk, Vincent, hogy miénk a világ két legpengésebb szélső hátvédje.
De igazából a kulissza ragadott magával. A létesítmény. Miután magam még a Népstadion 23-as szektorában kezdtem a szurkolói pályafutásomat, hogy a lefújás után a korabeli egészségmegőrző program keretében rendszeresen elfussak végig a Verseny (nomen est omen) utcán egészen a Keleti pályaudvarig a kardlapozás elől (a kellő kondíciómnak később komoly hasznát vettem a korai Fidesz-szimpátiám idején, amikor a komancs éra rendőrei végkielégítésként motorokat kaptak a lovak helyett), van összehasonlítási alapom.
Lehet stadionozni (a szlovén delegáció megtette a szektatagokhoz képest ellenkező előjellel, el voltak ájulva, nem véletlenül lesz itt a BL-döntő, annak ellenére, hogy nem vagyunk az UEFA lieblingjei), orbánozni, de a tények makacs dolgok, elvtársak.
És hát a nézők, a közönség. Kimegy a borzalmas időben közel ötvenezer ember, és azért „csak” annyi, mert néhány szektort edukatív célzattal már megint bezárattak egy tét nélküli meccsre. Ultrák, családok, gyerekek, vegyesen. És a sovánka győzelem után, a találkozó végén hosszasan ünnepelnek. Himnusz, autogramok, pacsi, gólszerzőnk egy szál alsógatyában távozik.
A magyar néplélek ezen plebejus, de mégis felemelő megnyilvánulási formáját a stadionozók soha a büdös életben fel nem fogják. Talán nem is baj, nem lehet mindenki egy vérből való vagy mi, megvagyunk nélkülük is. Illetve meglennénk.
Közben várom a híreket Olaszországból. Hogy a magukat antifasisztának nevező verőemberek, verőnők, terroristák és Hamász-simogatók megismétlik-e a torinói őrjöngést, és hogy adott esetben miként lehet ezt megfékezni. Mert senkinek ne legyenek kétségei, az olasz rendfenntartók hozzáállása és technikája komoly tanulságokkal szolgálhat a kontinens más részein szolgálók számára is. Létezik ugyanis egy globális, globalista, úgynevezett értelmiségi réteg, amelyik elérkezett a vörös vonalig.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!