Megint csak érdekes lehetőség, ha a mandátumok több mint felét a Tisza Párt és a Demokratikus Koalíció szerzi meg. Szintén kvázi politikai öngyilkosság lenne hosszú távú esélyeik miatt és önálló arculatuk megőrzése okából, ha ez a két párt vagy formáció koalíciós kormányt alakítana, a Tisza Párt ugyanis mindig hangsúlyozta, hogy nem tartja magát baloldali pártnak. Az igazi alkotmányos kérdés azonban az előbbi megoldás kivitelezése. A köztársasági elnöknek ugyanis semmilyen konkrét kötelezettsége nincs az esetlegesen ad absurdum előbb említett két párt által megállapított személyt felkérnie miniszterelnök-jelöltnek.

Nem lenne alkotmányjogilag aggályos a Tisza Párt és a DK által közösen megállapított személytől különböző miniszterelnök-jelöltet állítani az államfőnek? A válasz nagyon összetett. Ha ez a formáció valósulna meg, akkor kijelenthetjük – noha az említett két párt rendelkezne a mandátumok több mint felével –, hogy egyik vagy másik párt szavazói sem abban a tudatban voksoltak az adott politikai erőre, hogy az a másikkal koalícióra fog lépni. 

 Ebben az esetben célszerű lehetne valamilyen gyorsított közvélemény-kutatást végezni, hogy a sajátos helyzetben az állampolgárok nagy része kit tartana megfelelő, kompromisszumos kormányfőnek.

Ki kell emelnünk a problémának még egy kardinális jelentőségű alkotmányjogi velejáróját.

Ennek egy patthelyzetközeli állapot esetén komoly jelentősége lehet.

Nagyon különös konstellációt jelentene, ha – tegyük fel – a Tisza Pártnak és a Mi Hazánknak lenne együtt több mint ötvenszázalékos többsége a parlamentben. Erre az esetre fokozottan igaz, hogy a köztársasági elnököt nem kötné a két párt esetleges politikai megállapodása.

Az előbbi problémák kezelésére van azért egy alkotmányos lehetőség. 

 Ennek alkotmányjogi lényege, hogy a miniszterelnök leváltásáról szóló szavazás indítványozásával egyidejűleg meg kell jelölni az új kormányfőnek javasolt személyt. Azonban ebben az egészen sajátos helyzetben fokozottan igaz, hogy az ördög a részletekben rejlik, jogi-szakmai értelemben is.

Innentől – a kérdéskör érzékenysége miatt – tényleg fogalmazzunk elméleti síkon. Mondjuk A párt és B párt programja, arculata, ideológiája egymástól teljesen eltérő. Mégis, politikai kényszerhelyzetben együtt akarnak és tudnak kormányozni. A párt és B párt megállapodik X személyében, mint kompromisszumos miniszterelnökben, a köztársasági elnök azonban nem X-et, hanem Y-t jelöli, mert őt tartja alkalmasabbnak a pozícióra. Mit tehet ilyenkor A párt és B párt? Lehetséges, hogy mégis meg tudnak egyezni Y személyében, mert a minisztereket Y-nal megállapodva ők delegálják. További lehetőség, hogy megválasztják kényszerhelyzetben Y-t, majd pár nap múlva őt ki akarják cserélni a konstruktív bizalmatlanság intézményével X-re, eredeti jelöltjükre. Azonban lehetséges, hogy Y felkér az ingadozó képviselők közül néhányat miniszternek, így ők aligha fognak az eredetileg felkínált miniszteri pozíció helyett a kormány feloszlatására szavazni.

Még összetettebbé és bonyolultabbá tehetné a kérdéskört, ha mondjuk két adott pártnak külön-külön nincs ötven százaléka, együttesen azonban kétharmaddal is rendelkeznek. Tovább árnyalhatja a képet, ha bejut az Országgyűlésbe néhány független képviselő is. Ki kell emelnünk azonban, hogy az előbb említettek mind csak kisegítő megoldások. Indokolt és nem szabályozott válsághelyzetekben lehet ezekhez a kisegítő értelmezési módszerekhez nyúlni. 

A szerző alapjogvédelmi szakjogász