Mi történik, ha egyik pártnak sem lesz abszolút többsége?

Vélemény

Mi történik, ha egyik pártnak sem lesz abszolút többsége?

A kormányalakítás elméletileg és gyakorlatilag lehetséges megoldásai.

Lajos Edina

országgyűlés miniszterelnök tisza abszolút többség választási eredmények fidesz köztársasági elnök 2026. 04. 01. 5:35

Fotó: Bach Máté

A kormányalakítással kapcsolatban semmilyen kérdés, illetve kétely nem vetődik fel akkor, ha az április 12-i országgyűlési választás eredményeként akár az egyik, akár a másik nagy párt, vagyis a Fidesz vagy a Tisza Párt egyedül szerzi meg a mandátumok több mint felét. Az igazi elmélkedés terepe az lehet, ha egyik pártnak sem lenne abszolút többsége (minimum száz képviselője) a 199 tagú parlament összlétszáma tekintetében. Ki kell emelnünk még egy fontos kérdést: a közszájon forgó nézettől eltérően a köztársasági elnöknek semmilyen korlátja nincs de iure az új miniszterelnök jelölése tekintetében. Természetszerűleg ha egyik vagy másik párt megszerzi a mandátumok több mint felét, akkor a döntése egyértelmű lesz.

A választópolgárok ugyanis az egyes pártokra abban a tudatban szavaznak, hogy a pártok kijelölik a kampány során leendő miniszterelnök-jelöltjüket. Így kvázi joggal való visszaélés lenne az államfő részéről, ha nem az abszolút többséget szerzett párt által javasolt személyt kérné fel kormányalakításra.

Hozzá kell tennünk, hogy érdekes a görög alkotmány a magyar jogrendszerrel összevetve, ahol a köztársasági elnök lehetőségeit nagyon konkrétan behatárolja a vonatkozó alkotmányos norma. Kijelöli ugyanis, hogy az egyes pártok jelöltjeit, az egyes személyeket milyen sorrendben kell felkérni a kormányalakításra, illetőleg ha az adott személy nem szerzi meg a szavazatok több mint felét, utána a parlamentben másodikként, harmadikként kinek a személyére kell javaslatot tennie. Ráadásul a magyar történeti alkotmány szintén az államfő szabadságát tartalmazta a kormányfő jelölése tekintetében.

Térjünk rá logikailag az egyes lehetséges megoldásokra!

Ha a Fidesznek nincs abszolút többsége egyedül, lehetséges verzió, hogy a Mi Hazánkkal együtt alakít a két párt kormányt (zárójelben tegyük hozzá, hogy a Fidesz–KDNP közös lista miatt ez hárompárti kormány lenne).

Politológiailag kérdéses lehet, hogy a két párt megengedheti-e magának arculatuk, illetőleg jövőbeni esélyeik miatt, hogy koalíciós kormánymegállapodást kössenek. Az is reális forgatókönyv lehet, hogy az úgymond jobboldali pártok egy közös külső személyben egyeznének meg, aki így mondhatni szakértői kormányt alakítana.

Megint csak érdekes lehetőség, ha a mandátumok több mint felét a Tisza Párt és a Demokratikus Koalíció szerzi meg. Szintén kvázi politikai öngyilkosság lenne hosszú távú esélyeik miatt és önálló arculatuk megőrzése okából, ha ez a két párt vagy formáció koalíciós kormányt alakítana, a Tisza Párt ugyanis mindig hangsúlyozta, hogy nem tartja magát baloldali pártnak. Az igazi alkotmányos kérdés azonban az előbbi megoldás kivitelezése. A köztársasági elnöknek ugyanis semmilyen konkrét kötelezettsége nincs az esetlegesen ad absurdum előbb említett két párt által megállapított személyt felkérnie miniszterelnök-jelöltnek.

Nem lenne alkotmányjogilag aggályos a Tisza Párt és a DK által közösen megállapított személytől különböző miniszterelnök-jelöltet állítani az államfőnek? A válasz nagyon összetett. Ha ez a formáció valósulna meg, akkor kijelenthetjük – noha az említett két párt rendelkezne a mandátumok több mint felével –, hogy egyik vagy másik párt szavazói sem abban a tudatban voksoltak az adott politikai erőre, hogy az a másikkal koalícióra fog lépni.

A Tisza Párt szavazóinak jelentős része ugyanis nem voksolna az adott szervezetre, ha az később a Demokratikus Koalícióval megállapodásra jutna kormányalakítás tekintetében, de ugyanez fordítva igaz lehet a DK szavazóira is. Tehát az államfőt alkotmányjogilag ebben az értelemben nem köti a parlamenti képviselők ötven százalékának akarata.

Ebben az esetben célszerű lehetne valamilyen gyorsított közvélemény-kutatást végezni, hogy a sajátos helyzetben az állampolgárok nagy része kit tartana megfelelő, kompromisszumos kormányfőnek.

Ki kell emelnünk a problémának még egy kardinális jelentőségű alkotmányjogi velejáróját.

A köztársasági elnök ugyanis feloszlathatja a parlamentet, ha az általa miniszterelnök-jelöltnek javasolt személyt az Országgyűlés negyven napon belül nem választja meg miniszterelnökké. Tehát mondhatjuk, hogy Damoklész kardja lebeg a képviselők feje felett, ha ők nem voksolnak igennel a köztársasági elnök által javasolt kormányfő személyére.

Ennek egy patthelyzetközeli állapot esetén komoly jelentősége lehet.

Nagyon különös konstellációt jelentene, ha – tegyük fel – a Tisza Pártnak és a Mi Hazánknak lenne együtt több mint ötvenszázalékos többsége a parlamentben. Erre az esetre fokozottan igaz, hogy a köztársasági elnököt nem kötné a két párt esetleges politikai megállapodása.

Az előbbi problémák kezelésére van azért egy alkotmányos lehetőség.

Hogy a képviselők a parlament feloszlatását elkerüljék, megtehetik, hogy a köztársasági elnök által javasolt, számukra nem megfelelő személyt megválasztják miniszterelnöknek, majd pár nap múlva, konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal saját jelöltjüket állítják a helyére.

Ennek alkotmányjogi lényege, hogy a miniszterelnök leváltásáról szóló szavazás indítványozásával egyidejűleg meg kell jelölni az új kormányfőnek javasolt személyt. Azonban ebben az egészen sajátos helyzetben fokozottan igaz, hogy az ördög a részletekben rejlik, jogi-szakmai értelemben is.

Innentől – a kérdéskör érzékenysége miatt – tényleg fogalmazzunk elméleti síkon. Mondjuk A párt és B párt programja, arculata, ideológiája egymástól teljesen eltérő. Mégis, politikai kényszerhelyzetben együtt akarnak és tudnak kormányozni. A párt és B párt megállapodik X személyében, mint kompromisszumos miniszterelnökben, a köztársasági elnök azonban nem X-et, hanem Y-t jelöli, mert őt tartja alkalmasabbnak a pozícióra. Mit tehet ilyenkor A párt és B párt? Lehetséges, hogy mégis meg tudnak egyezni Y személyében, mert a minisztereket Y-nal megállapodva ők delegálják. További lehetőség, hogy megválasztják kényszerhelyzetben Y-t, majd pár nap múlva őt ki akarják cserélni a konstruktív bizalmatlanság intézményével X-re, eredeti jelöltjükre. Azonban lehetséges, hogy Y felkér az ingadozó képviselők közül néhányat miniszternek, így ők aligha fognak az eredetileg felkínált miniszteri pozíció helyett a kormány feloszlatására szavazni.

Még összetettebbé és bonyolultabbá tehetné a kérdéskört, ha mondjuk két adott pártnak külön-külön nincs ötven százaléka, együttesen azonban kétharmaddal is rendelkeznek. Tovább árnyalhatja a képet, ha bejut az Országgyűlésbe néhány független képviselő is. Ki kell emelnünk azonban, hogy az előbb említettek mind csak kisegítő megoldások. Indokolt és nem szabályozott válsághelyzetekben lehet ezekhez a kisegítő értelmezési módszerekhez nyúlni.

Ha a népakarat alapján egyértelmű, hogy a választópolgárok kit szeretnének miniszterelnöknek látni, akkor attól eltérni semmiképpen nem ildomos egy alkotmányos jogállamban.

A szerző alapjogvédelmi szakjogász