Méltóságteljes élet és halál

Az eutanázia görög eredetű szó, ami tükörfordításban „kellemes halált” jelent. Ez az oximoron rögtön erkölcsi és filozófiai kérdéseket vet fel. Lehet-e széppé, kellemessé tenni az élet végeztét úgy, hogy külső eszközökkel meggyorsítjuk? Amit a Jóisten adott (az emberi életet), azt az ő akaratával szemben földi halandó nem veheti el. Azonban a betegséget – és az így felmerülő cselekvés szükségszerűségét – is Isten adta. Ezen logikus felvetés a hívő keresztyén megközelítés szerint is indokolja, hogy mélyebben foglalkozzunk a kérdéssel.

Megkülönböztethetünk aktív és passzív eutanáziát.

Az aktív kategóriát közvetlen és közvetett alkategóriákra bonthatjuk. Előbbinél – kissé leegyszerűsítve – valaki közvetlen beavatkozással meggyorsítja egy másik ember halálát, míg utóbbinál a beteg öngyilkosságát segíti elő egy külső személy. Hazánkban az utóbbi bűncselekménynek számít.

Napjainkban folyamatban van egy népszavazási kezdeményezés, amely ez utóbbi büntetendőségét kívánja megszüntetni.

Magyarországon az életmentő beavatkozást a beteg visszautasíthatja, amennyiben a betegség rövid időn belül halálhoz vezetne. Közokiratba vagy teljes bizonyító erejű magánokiratba kell foglalni az érintett szándékát egy háromtagú orvosi bizottság előtt – amelynek egyik tagja az adott betegség szakorvosa, a másik pedig pszichiáter szakorvos –, ezt három nap múlva meg kell erősíteni, és ezen időszak alatt az orvosoknak kötelességük lebeszélni a beteget szándékáról. Ezt a szakirodalom némileg leegyszerűsítve passzív eutanáziának tartja.

Az Alkotmánybíróság (AB) többször foglalkozott a kérdéskörrel. Tegyük hozzá, sohasem úgy, hogy lett volna a törvényben aktív eutanázia, és azt alkotmányellenesnek ítélte volna az AB. Mert a népszavazás szempontjából csak ez lenne teljesen adekvát zsinórmérték. Hazánkban 1993-ban fordultak e tárgykörben először a taláros testülethez. (Sokáig nem döntött az AB érdemben az ügyben.) Az indítványozók álláspontja szerint az egészségügyi törvény alkotmányellenesen korlátozza a gyógyíthatatlan betegek önrendelkezési jogát, éspedig azért, mert csak az életmentő, illetve az életfenntartó beavatkozások visszautasítására jogosítja fel őket, arra azonban nem biztosít lehetőséget, hogy orvosi segítséget vegyenek igénybe szenvedéseik – és ezáltal életük – lerövidítésére. Az Alkotmánybíróság a 22/2003. (IV. 28.) AB-határozattal a kérelmek mindegyikét elutasította, és megállapította, hogy a támadott jogszabályi rendelkezések alkotmányosak, a törvényhozót pedig nem terheli jogalkotási kötelezettség.

Az Alkotmánybíróság a 24/2014. (VII. 22.) AB-határozatban ismét az eutanáziával összefüggő kérdésben döntött. Az indítványozó több ponton is vitatta az egészségügyi törvény alkotmányosságát. Különösen az újraélesztést visszautasító döntéssel kapcsolatos szabályozást kifogásolta. Az AB érdemben az indítvány egyetlen elemével foglalkozott, éspedig azzal, amely az élő végrendeletet érintette:

alkotmányellenesnek találta és megsemmisítette az egészségügyi törvény azon rendelkezéseit, amelyek szerint az élő végrendelet tételéhez pszichiáteri szakvélemény szükséges, magát az élő végrendeletet pedig kétévente meg kell ismételni.

Az élő végrendelet, a „living will” az előzetes nyilatkozattétel lehetőségét jelenti, és arra ad lehetőséget, hogy a cselekvőképes személy egy előzetes jognyilatkozatban visszautasítson bizonyos egészségügyi beavatkozásokat, kezeléseket későbbi, esetleges cselekvőképtelenné válása esetére. A testület megerősítette, hogy mindazt, amit az úgynevezett első eutanáziahatározatban az emberi méltóság és az önrendelkezési jog viszonyáról elmondott, változatlanul fenntartja, vagyis az emberi méltóság mint anyajog magában foglalja az egyén önrendelkezéshez való jogát, illetve a cselekvési autonómiát.

Az aktív eutanázia Hollandiában, Belgiumban, Luxemburgban, Kolumbiában, Új-Zélandon és már Portugáliában és Spanyolországban is megengedett.

Az úttörő ezen kérdésben Hollandia volt, jóllehet az állam – a közvélekedéssel ellentétben – nem legalizálta kifejezetten az eutanáziát, egy sajátos megoldással azonban büntetlenséget biztosítanak a segítő, közreműködő orvosoknak. A büntető törvénykönyv szerint mind az aktív eutanázia, mind az öngyilkossághoz nyújtott orvosi segítség bűncselekmény, amely tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

A bírósági gyakorlat azonban kidolgozta a kimentési okok rendszerét, amelyet 1993-ban a holland parlament irányelvbe foglalva tett közzé. Eszerint az eutanáziát mindenképpen be kell jelenteni a hatóságoknak. Utóbb be is iktatták a büntetőkódexbe azt a szakaszt, amely a büntetés elmaradását biztosítja, feltéve, hogy az eutanázia végrehajtása során betartanak bizonyos szabályokat.

Az eutanáziát csak a beteg kifejezett kérésére lehet végrehajtani. Az eutanázia azonban olyan betegen is végrehajtható, aki már nincs döntésképes állapotban, élő végrendelet formájában, a jövőre nézve ugyanis bárki rendelkezhet ezzel kapcsolatosan. Kiemelendő, hogy

megdöbbentő módon a 12 és 16 év közötti kiskorúakon is végrehajtható az eutanázia, még a szülők tiltakozása ellenében is, feltéve, hogy az orvos úgy ítéli meg, hogy a gyermek, ha életben maradna, súlyosan károsodna.

Az orvosnak meg kell győződnie, hogy a beteg tisztában van a betegsége természetével és életkilátásaival, és hogy ezek ismeretében valóban meg akar halni. Természetesen a szakirodalomban méltán lehet sokat olvasni a fenti rendszer aggályairól.

Érdekes ügy Diane Pretty esete. A gyógyíthatatlan, teljesen mozgásképtelen nő az Egyesült Királyságban azt kérte előzetesen a vádhatóságtól, hogy ne emeljen vádat férje ellen emberölés címén, ha ő majd a fájdalmai elviselhetetlensége esetén átsegíti feleségét a halálba. A kérelmet megtagadták, mire az érintett az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, amely szintén elutasította az indítványt. Jelenleg is ezen megközelítést tartják irányadónak.

Az aktív eutanáziával kapcsolatos (további) fő probléma, hogy súlyos visszaélésekre ad lehetőséget. Például az örökség reményében távoli hozzátartozók meggyorsítanák egy nem szeretett rokonuk halálát.

A Magyar Orvosi Kamara álláspontja, hogy a hippokratészi eskü értelmében az orvosok a gyógyításra, az élet védelmére hivatottak. Az orvostudomány modernizációjával, az új technológiák fejlődésével hihetetlen csodákra lehet képes az egészségügy. Ezért is kell a lehető legszűkebbre szorítani a halálba segítést.

Tegyük viszont hozzá, léteznek tragikus, egyedi körülményeket rejtő esetek, amikor a beteg vegetálása életnek már nem nevezhető, ez jogi értelemben is sérti az emberi méltóságát, és a szenvedő minden körülmények közepette menekülne ettől. Amennyiben valamilyen egészen speciális tényállás merül fel, és – a beteg teljesen nyilvánvaló akarata mellett – a neki technikailag segítő személyt súlyosan meg akarják büntetni, alapjogsértésre hivatkozva az Alkotmánybírósághoz benyújtott alkotmányjogi panasszal vagy köztársasági elnöki kegyelemmel lehetne mentesülni az igazságtalan büntetéstől. A jog és a morál ugyanis – helyes megközelítés mellett – elválaszthatatlan egységet alkot. A kereszténységet és az erkölcsöt mögöttes értéknek deklaráló alaptörvényünkkel azonban semmiképpen nem férne össze az aktív eutanázia általános legalizálása.