„A legérdekesebb az általános iskolai témakörök közül az utolsó, amelynek a címe: »Mérlegen a magyar történelem: lábnyomaink a nagyvilágban; a magyar megmaradás kérdései«. Ez vajon a nemzethalál-vízió valamiféle felújítása?” – teszi fel költői kérdését Miklósi László, a Történelemtanárok Egyletének elnöke az új Nemzeti alaptantervet bírálva a Népszavának adott interjújában.
A szélsőséges önfeladás fekete lyukához jutott el így a történelemtanár, sőt bele is zuhant, de gondolatai még sokáig ott maradtak az eseményhorizonton. És nem volt ott egyedül, mert száz évvel ezelőtt még voltak páran, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak. És ők az áldásos tevékenységükkel, történelemszemléletükkel hozzájárultak az ezeréves magyar állam szétrombolásához és tönkretételéhez, méghozzá tudatosan és készakarva, mert elvakította őket saját szűkkeblűségük.
Mert miről is van szó? Büszkék merünk lenni a történelmünkre? Hősnek merjük nevezni a hőseinket? Foglalkoztat minket a magyar nemzet sorsa? Szerintünk a hazafiság jó dolog? Hát akkor elfogult, kirekesztő propagandisták vagyunk.
Tehát az, ami minden jóérzésű magyar embert foglalkoztató kérdés és feladat, Miklósi Lászlónak csupán kuriózum, amit nem ért. Ez talán többet árul el róla és társai gondolkodásáról, mint az interjú egyéb gondolatai, amelyek hasonlóan lesújtók és ostobák.
Sokan írtak nekem, hogy azt, aki ilyeneket mond, csak azért nem lehet hazaárulónak nevezni, mert nincs hazája, amit elárulna. Ő nem érti, hogy a magyar megmaradás miért fontos, neki ez bagatell, aminek nincs helye az iskolában. Hát hogy lesz így büszke kozmopolita a tanulóból, ha ilyen retrográd álkérdésekkel tömik tele a fejét?
Vajon kinek a szavaival, gondolataival cseng össze Miklósi László tiborci panaszáradata? Segítek egy idézettel, utána az olvasóra bízom a minősítést: „A múlt dicsőítését szolgálja oktatási rendszerünk is, s az ősi dicsőség ideológiája dolgozik napjainkban is, mikor az éhező parasztot Rákóczi hamvaival akarják jóllakatni. A proletariátust is meg kell tanítani arra, hogy a saját múltját szeresse.”
Ezt Jászi Oszkár szociológus, későbbi polgári radikális politikus mondta a Demokratia nevű szabadkőműves páholyban tartott előadásában, melyben többek közt kifejtette, hogy újra kell írni visszamenőleg Magyarország történelmét a történelmi materializmus eszméi és a modern szociológia módszerei segítségével, a „grófi-papi álkulturát” pedig a történelem szemétdombjára kell hajítani, hisz célzatos szocialista történelmet kell létrehozni, amelyből hiányoznak a magyarok, csak jobbágyok, polgárok és rabló feudálisok vannak.
És így a szellemi törzsfejlődés bolsevik útján jutunk el a jelenünkbe Miklósi Lászlóhoz és társaságához. Mert ezek ugyanazok, ugyanaz a szellemi kör, amelynek a magyar identitás meggyengítése az érdeke. A történelmi relativizmusban hívők és szakmai, oktatási szervezeteknek álcázott balliberális műhelyek nem véletlenül támadják új Nemzeti alaptantervet.
Hőzöngésükből, felelőtlen és a magyarságot provokáló nyilatkozataikból világosan kitetszik, hogy a „nemzeti” szóval van gondjuk. No meg azzal, ha végre a magyar történelem dicsőséges oldalairól is van merszünk beszélni, és azzal, hogy ezt számon merik kérni tőlünk, azt sugallják, hogy ilyenek nincsenek is, hogy nekünk csak a Muhi–Mohács–Trianon háromszögében kell örökké gondolkodnunk.
A történelmi delirium tremens azonban csak most következik igazán: „A törökkel folytatott háború magyar katonáit, harcosait hősökként emlegeti a szöveg, vagyis automatikusan minősíti is őket, nem hagyja meg a szabadságot, hogy a diák jusson el a megfelelő következtetésekre […] az új NAT kiemelten kezeli a hadtörténetet és a honvédelemet, pedig ezek a rendszerváltás óta egyik tantervben sem kaptak ekkora hangsúlyt.
A Történelemtanárok Egyletének elnöke szerint az anyagban nagyon erősen megjelenik egyfajta kötelező értékrend, ennek következtében egyes helyeken tendenciózusan eltorzítja a történelmet. Például az Árpád-korból csak a győztes csatákat kell tanítani, a veszteseket nem.”
A magyar végvári katonák igazi hősök, mert mindenki az, aki fegyvert fog a hazáért és a magyar megmaradásért. Talán ezzel érdemes kezdeni, mert ez nemzeti alap, akinek pedig nem az, aki szerint ezen el kell gondolkodni, az önként lép ki a magyar nemzetnek nevezett közösségből. De mindig van egy csoport, mindig van egy értelmiségi élcsapat, akinek nem fontos a magyar nemzeti öntudat, akinek a történelem csak osztálykérdés és szakbarbár módon megoldandó probléma. Márpedig az iskola a nevelésről is szól, különben lehúzhatjuk a rolót.
Az pedig egyenesen nevetséges, hogy történelmünk egyik legérdekesebb és legértékesebb részét – a hadtörténet – kiemelését sérelmezi Miklósi, aki a jelek szerint visszatérne a szocializmus struccpolitikájához és önostorozó, hazug történelemszemléletéhez, a „merjünk kicsik lenni” szellemi öncsonkításához.
Akik így gondolkodnak, azokat valószínű, hogy a szobraink is zavarják, helyettük Pargali Ibrahim vagy Georges Clemenceau bronza előtt tennék tiszteletüket augusztus 29-én vagy június 4-én, persze hogy a korrekt relativizmus jegyében.
Mert aki odáig jut, hogy a tényeket meghazudtolva kifogásolja azt, hogy a Horthy-korszakot a Trianon utáni „talpra állás” időszakaként minősíti a szöveg, a Kádár-rendszert pedig leegyszerűsítve diktatúrának nevezi, az saját ideológiája miatt megy szembe a valósággal.
És ez azért veszélyes, mert a fejükben már készül az alternatív magyar történelem, amely roppant sokszínű, befogadó és relatív. A krónikák szerint a kazárok kagánja magához rendelte Levedit, hogy feleségül adja hozzá a lányát és a magyarok fejedelmévé tegye őt. Levedi azonban elutasította ezt, azt válaszolván, hogy akad nála alkalmasabb jelölt is. Eddig a tankönyvek azt hazudták, hogy ez politikai húzás volt, de az alternatív magyar történelem szemüvegével nézve egyértelmű, hogy melyik szexuális kisebbség mellett tette le a voksát Levedi vajda.
Hogy erről nem hallunk az oktatásban? Nem csoda, hisz az oktatáspolitika kirekesztő. Pedig nem kell itt semmit sem magyarázni, egy átlagos tanuló tud a sorok között olvasni. Nem beszélve a magyar történelem legnagyobb népirtó hadjáratáról, amelyet a két háborús uszító és bűnös, I. Ulászló király és Hunyadi János vezetett, akik a hosszú hadjárat során a német villámháborút is megszégyenítő módon hatoltak be az Oszmán Birodalom területére és módszeresen elpusztították az ott lakókat.
Minden mehet – mondja a posztmodern bölcsesség, de ha idáig akarunk süllyedni, akkor ne hallgassunk a Miklósi Lászlókra, mert az előttük járó Jászi Oszkárok már leszerepeltek.
