Először a közgazdászok között, de lassan már a politikában és a társadalomban is slágertémává vált a garantált vagy feltétel nélkül adott alapjövedelem koncepciója. Bár nem ugyanolyan technikával, de lényegében elvben hasonló módon zajlik jelenleg az úgynevezett helikopterpénz szétosztása – erre gigantikus mértékben, mintegy 1900 milliárd dollár kiszórásával a koronavírus hatásainak enyhítése céljából a Biden-adminisztráció jóvoltából került sor a napokban meghozott törvény révén.
A lényeg mindkét esetben a vissza nem térítendő ingyenpénzosztás. A különbség az, hogy az Egyesült Államokban a pénzosztás egyszeri döntés eredménye (bár korábban – még Trump alatt – mintegy 4000 milliárd dollárnyi pénzt egyszer már kiosztottak), míg a feltétel nélküli alapjövedelem havi rendszerességgel, alanyi jogon járó, állami költségvetésből származó juttatás lenne. Bár a közelmúltban elindított finnországi kétéves, kétezer fős kísérletet nem övezte nagy siker (pedig az északi jóléti állam anyagi helyzete miatt ideális terep lenne erre), a spanyol kormány a napokban döntött mintegy egymillió családnak juttatandó garantált összeg biztosításáról. S bár ez a döntés még mindig nem a minden családnak feltétel nélkül adandó totális modellnek felel meg, de afelé haladunk… Egyesek már azt vetítik előre, hogy néhány évtized múlva ez lesz általános a világban. Abban igazuk van, hogy az automatizáció, a digitalizáció, a robotizáció rengeteg munkahelyet fog megszüntetni, de vajon az a jó megoldás, hogy mindenkinek kvázi garantált megélhetést nyújtunk állami forrásból? Jól ismerjük azt a magyar szólás-mondást, mely szerint nincs ingyenebéd. De ezentúl más, alapvető problémák is felmerülnek a koncepcióval kapcsolatosan.
A közgazdászok, majd a politikusok a szociális szempontokon túl azért találták ki a mindenki jogosulttá tételét, mert akkor nem szükséges egy bonyolult és költséges (és persze vitatott) elbírálásrendszer és adminisztráció sem arra, hogy el lehessen dönteni, hogy ki kap és ki az, aki nem kap ebből a pénzből. A közgazdászok eredeti elgondolása alapján ugyanakkor megszűnne lényegében minden szociális juttatás, támogatás, mert a garantált minimáljövedelem kiváltja ezeket.
A döntés mögött meghúzódó alapkérdés, hogy tudunk-e célzottan, a valós szociális igényeknek megfelelően, s nem nagy bürokráciával szétosztani támogatásokat vagy nem.
A másik alapvető filozófiai, illetve társadalom-lélektani kérdés, hogy vajon jót teszünk-e az embereknek akkor, amikor saját erőfeszítésük nélkül kapnak akkora havi juttatást, hogy abból meg tudnak élni. A finn kezdeményezés kudarca nem kismértékben ezért következett be, mert a kísérlet nem járult hozzá az programba bevont emberek foglalkoztatási helyzetének javulásához. Ha ugyanis nem egy teljesítményelvű, illetve munkaközpontú világot építünk, akkor vélhetően a passzivitás, a másoktól elvárt követelőzés kultúrája lesz jellemző. Ez pedig nem a fejlődéshez, az aktív alkalmazkodáshoz, hanem előbb-utóbb a „nekem jár”, illetve a „szánkba repülő sült galamb” jól ismert gondolkodás tömegessé válásához vezet.
A másik alapvető gond, hogy a baloldalon hitt vélekedéssel szemben az igazság az, hogy az állam pénze nem senkié. Minden kiadást előbb vagy utóbb, de bevétellel kell fedezni. Láttuk, hogy a „Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak” 2002-es szocialista választási szlogenje, majd annak megvalósítása hová – államcsőd közelébe – vezetett! Ha az állam nem vet ki óriási többletadót – amivel pedig durván visszaveti az aktivitást –, akkor vajon honnan lesz annyi pénz, hogy a rászorulók addigi ellátásait meghaladó mértékben részesüljenek a költségvetési forrásból, de a nem rászorulók is megkapják ugyanezen támogatást? Ez nyilván csak az államadósság terhére tehető meg. Az államadósságot azonban kamatostól vissza kell fizetni, azaz hosszabb távon csak az a modell tartható fenn, amelyiknél a bevételek fedezik a kiadásokat. Így borítékolható, hogy belátható időn belül nem lesz meg a garantált alapjövedelemhez szükséges fedezet még a gazdag országokban sem. Kevésbé jómódúaknál pedig még akár az is előfordulhat, hogy a rendszer bevezetése esetén az egyéb szociális juttatások megszűnése miatt éppen a rászorulók járnak majd rosszul: a mindenkinek járó juttatás összege az ő esetükben nem éri el az addig megkapott támogatások értékét.
A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – tartja a magyar közmondás. Azonban a magyar társadalom, a magyar emberek felelősségteljes megközelítést érdemelnek – azaz nem célszerű őket felelőtlen kísérletekbe bevonni.
Nekünk itt és most a gazdasági felzárkózás a célunk. Az, hogy az erőforrásainkkal, lehetőségeinkkel tudjunk jobban élni, azokat aktívan kihasználni, többre jutni. A felzárkózáshoz pedig az kell, hogy többen, jobban, szervezettebben, magasabb szinten, kreatívabban tudjunk működni, létezni, dolgozni.
Egy területet, egy személyi kört látok, ahol a leírtak ellenére indokolt lenne a nagyobb támogatás. Ez a kör pedig a főállású sokgyermekes anyák, illetve családok csoportja. Ők azok, akik a drámai demográfiai helyzetünk ellenére úgy vállalnak, vállalnának nagycsaládos létet (három vagy annál több gyermeket), hogy ezek a gyermekek otthon nevelődve megfelelő gondoskodással, törődéssel, illetve szerető-nevelő közegben tudjanak hasznos tagjaivá válni a magyar társadalomnak. Ez a kör három gyermek után, a legkisebb nyolcéves koráig jelenleg a minimálnyugdíj összegét kapja kézhez – ami évek óta 28 500 forint. Nem világos, hogy a juttatás összege milyen okokból van összekötve a minimálnyugdíjjal, mint ahogy az sem, hogy miért éppen annyi, amiből egyetlen gyermek havi étkezése sem fedezhető.
Ugyanakkor látni kell, hogy a meghozott nagy volumenű és kiterjedt magyarországi családtámogatási eszközrendszer ellenére a gyermekszám nem emelkedett hazánkban erőteljesen. Az elmúlt néhány évben született gyermekek száma a Magyar Nemzeti Bank számításai szerint csak egy 6,5-6,8 milliós országra lenne elég. Így az általános ösztönzők mellett sokkal inkább egy olyan célzott programmal kellene előállni, mely arra a mintegy 15-20 százalékos rétegre – zömében középosztálybeli és konzervatív gondolkodású fiatalokra – koncentrálna, akikben megvan az elkötelezettség és a motiváció a nagycsaládos életre. Ráadásul ők nem ingyen kapnák ezt a támogatást: a szakemberek által láthatatlan munkának nevezett foglalatosságuk végzésével a gyermeknevelésben és a háztartások vitelében rendszeres, napi sokórás munkát végeznek – jelenleg minimális anyagi támogatás fejében. Erre vonatkozó számítások alapján a láthatatlan munka a GDP több mint harminc százalékát teszi ki, s a pénzzel nem honorált munkavégzésnek jelentős része gyermekneveléssel kapcsolatos tevékenység.
Szakmai körökben már ismert ennek a problémának egy kidolgozott megoldása, ez pedig a hivatásos szülők (hiszük) életpályamodell. Ennek a programnak a segítségével a jól körülhatárolandó és a hazánk jövője szempontjából aranytartaléknak számító családokat kellene garantált jövedelemmel „megkínálni”.
Országunk versenyképessége ugyanis jelentős részben attól is függ, hogy hányan vagyunk s hányan leszünk. Kína nagyrészt azért közelítette meg gazdasági téren az Egyesült Államokat, mert – a látványos fejlődése mellett – nagyon sokan vannak. Én már akkor elégedett leszek, ha nem is leszünk nagyon sokan, de elegen!
A szerző közgazdász, főiskolai tanár
(A borítóképen a SEWS Komponens és Elektronikai Európa Kft. móri üzeme 2020. november 30-án. A japán cég a nagyvállalati versenyképesség-növelő kormányzati támogatásból elnyert 960 millió forintból 561 munkahelyet őriz meg az összesen 2,75 milliárd forintos beruházással Fotó: MTI/Vasvári Tamás)
