Öt libernyákság

Ha lemossuk róluk a púdert, a dögös hip-hop banda helyett frusztrált igazságharcosokat kapunk.

A woman with a dog in stroller passes a counter-protest organized by Solidarity Against Hate-Boston opposing a demonstration that never happened, in Boston, Massachusetts, U.S., July 11, 2020. REUTERS/Brian Snyder - RC25RH9D597W Fotó: REUTERS Forrás: Reuters

Az azonnali vágykielégítés igénye. Az „élj, ahogy neked tetszik!” sugalmazása a társadalmi kapcsolatokban, de a jogok területén is azt mondja: bárkinek bármilyen igénye, vágya van, azt most és azonnal ki kell elégítenie – illetve joga van arra, hogy azt kikényszeríttesse, kielégíttesse. Ez a szabadságvágy tehát már nem a boldogság keresését, hanem a boldogsághoz való jogot jelenti, elvetve a bölcsesség és nyugodt szemlélődés önmérsékletre vonatkozó tételét. Azt mondja, hogy a vágyak azonnali kiszolgálásának lehetősége jelenti az igazi szabadságot, miközben valójában a közösségi emberi lét alapvető eleme az önfegyelmezésre való képesség – hiszen igazából nem az egymás iránti túlmisztifikált érzékenységgel, hanem az önkorlátozás révén tudunk együtt létezni másokkal. A vágykielégítési kényszer azonban egy soha véget nem érő expedíció, a forgatagban ugyanis az aktuálisan elértet mindig meg kell haladni. Mert a liberálisok szerint a világ kifejezetten és minden értelemben halad, a múltnál és a jelennél mindig valami fejlettebbnek kell(ene) jönnie – a helyzet azonban az, hogy a modern társadalom csak két dologban előzi meg a korábbiakat: közönségesség és technika terén.

A történelem tagadása. A démonizálás abból fakad, hogy a progresszió szemében a múlt mint olyan: bűnös valami. Egy szörnyű, a progressziótól visszahúzó dolog, melyet terheltsége miatt el kell felejteni, a történelemtől meg kell szabadulni. A modernségben a régmúlt tudása amúgy is elavultnak számít, mert a „mi korunk” haladóbb a korábbiaknál. „Különbnek kell lennünk őseinknél” – ezért a mi mai tudásunkból kell kiindulni és ítélni, nem az előttünk felnőtt generációk tapasztalataiból. A történelemnek eszerint azért is van vége, mert a liberális elhiszi, hogy jelen korunk minden eddigi korok „legjobbika”, a hagyományban gyökerező ódivatú eszményeknek pedig sírba kell szállniuk. Kiváltképp igaz a fenti megközelítés a laikus értelmiség apostolaira, akik az eddigi nyugati történelmet a bűn forrásaként kezelik, melynek meg kell törnie más kultúrák érzékenységén: a történelem tagadásán keresztül ekképpen persze saját magunk identitását is elpárologtatjuk. Ez a progresszió szerint hasznos dolog, mert a múlt előítéletei gúzsba kötik a krea­tivitást, a tapasztalatra és a megtörténtre alapuló bölcsesség nem enged kellő teret a „szárnyaló gondolatoknak”. Csakhogy éppen a történelem jobb olvasása döbbent rá minket nap mint nap, hogy „amit nagyszüleink mondtak, az igaz”. A folyó politikai viták pontosan arra mutatnak rá, hogy a történelem végének van igazából vége, hogy a múlt nagyon is itt van velünk, és hogy az identitáskérdésekre csak a múltba visszanyúlva tudunk válaszokat adni.

Az Ész fetisizálása. A progresszió semleges igazságnak beállított igaztalan narratívájában mindennek mércéje az Ész, a ráció hatalma. Ezen gondolkodásmód lehántja az emberről azt, ami emberi, és őt a „racionalitásra redukálja”. Úgy tételezi, hogy az ember van annyira „isteni”, hogy eszével minden társadalmi és lelki-morális problémát fel tud oldani. Mindennek a legmélyén egy olyan tudáskép van, mely szerint „ha baj van, azt úgy lehet orvosolni, hogy felvilágosítjuk az embert: még több információt, még több tudást adunk”. A társadalom boncnokai így azzal kritizálják a konzervatív habitust, hogy az „az ész lekicsinylése, az intuíció kritikátlan dicsőítése, a társadalmi-történelmi haladás elutasítása és mítoszok alkotása”. De ez így van! Az ember ugyanis irracionális lény, akit leginkább a közösségi tudás, az áthagyományozott társadalmi tapasztalat, az előítéletek, az érzelmek motiválnak teremtése óta. Az Ész hatalmán alapuló paradigma ezért nem képes átfogni az emberi tudatot, és általában „kapitulál a konkrét élethelyzetek előtt”. (Ebből tanulságként számukra persze nem az önrevízió, hanem a másik, illetve a világ megváltoztatásának univerzális igénye áll.) Bár a progresszió élet- és valóságidegensége a fentieket áttekintve azért igencsak szembeötlő, sokszor pusztán jóllakott csönd övezi nyomulását. Sokan pusztán vállat rándítanak, és az újabb és durvább tendenciákat csak megkorosodott kamaszok múló hevületének tekintik. Pedig nem az, hanem ingerküszöbünk tendenciózus kitolása, a libernyákizmus felturbózott társadalmasítása. Mi azonban nem érzékenyülhetünk tovább: ez egy csúszós lejtő, és csak a saját sírunk felé tudnánk hátrálni. Amit pedig ugyebár nem igazán szeretnénk.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója