Senkit nem zár ki a felsőoktatásból a nyelvvizsga megkövetelése

Az átlagdiák erőfeszítés-minimalizációra törekszik, ám erőfeszítés nélkül a magasabb tudományokban előrehaladni lehetetlen.

Forrás: MTI

Régóta viták kereszttüzében áll a felsőoktatási felvételi követelmények tervbe vett szigorítása. Akadnak, akik a tudatos ártás szándékát látják benne, amivel az állam „drasztikusan eltorlaszolja a szegény családok gyerekei elől a felemelkedés lehetőségét” (Ónody-Molnár Dóra, 168 Óra). De szakmai érvek is elhangoztak, mint az ombudsmané, aki szerint a nyelvvizsga megkövetelése az oktatáshoz való jog sérelmét okozza, amíg hiányoznak hozzá az iskolai felkészítés tárgyi és személyi feltételei.

Ez jogos figyelmeztetés, mindamellett érdemes rámutatni a vitatott célkitűzések szakmai értelmére. Ez pedig az elvben mindenki által támogatott tudásalapú társadalomhoz való közeledés érdekében a magasabb szintű tudás elsajátítására ösztönző követelmények állítása.

A felsőoktatás tanárok ezreit aggasztó súlyos alapdilemmája, hogy miközben kívánatos, hogy minél több magas szinten kiművelt emberfő erőfeszítései lendítsék előre hazánkat a nemzetek globális szintű, kemény versenyében, s morális szempontból az is nagyon fontos, hogy mindenki megtalálja tehetsége kibontakoztatásának lehetőségét, a magas szintű tudás elsajátításának nélkülözhetetlen alapfeltételei vannak. A hatékony egyetemi képzés lehetetlen olyan alaptudás nélkül, amelyre építve korunk egyre bonyolultabbá váló tudományos ismeretanyaga elsajátítható – az összefüggéseket átlátva, a gyakorlati alkalmazásra készségszinten képesen.

Enélkül ugyanis nemcsak lemaradunk a versenyben, de emberek halhatnak meg értelmetlenül, gyermekeink felkészületlen tanárok kezében használható tudás híján töltenek el évtizednyi időt az iskolákban, vagy akár gátak szakadhatnak át, hidak omolhatnak össze. A magyar oktatás egész vertikumát jellemzi, hogy az alsóbb szintek olyan tudáshiánnyal engedik gyerekek tömegeit a következő fokozatba, ami nemcsak szükségtelenül megnehezíti az azokban oktatók munkáját, de sok esetben egyenesen lehetetlenné teszi azt.

Az alsó tagozat nem tanít meg írni-olvasni-számolni, holott ez lenne a feladata; a felső a világ működési elveinek ismerete híján nélkül enged a középiskolába, ahonnan pedig műegyetemre lehet kerülni a differenciálszámítás vagy agráregyetemre a sejttan alapjainak ismerete nélkül. És használható nyelvtudás nélkül, holott anélkül ma a magasabb szintű képzésben számos területen már az első laborgyakorlatot sem lehet abszolválni.

Az oktatók egybehangzó tapasztalata szerint a felsőszintű képezhetőség alapfeltételeinek a képzésre jelentkezők egyre kevésbé tudnak megfelelni, éppen ma, amikor európai szintű közakarat a diplomások arányának növelése. És nemcsak a képzés tömegessé válása miatt, hanem mert egyre többükből hiányzik a motiváció a tanulásra. Számos kulturális és társadalom-lélektani ok mellett ez nem kis részben a követelmények egyre alacsonyabb szintjének köszönhető. Mindenki, aki koptatott egyetemi padokat, jól tudja, hogy zárthelyi és vizsgakényszer nélkül az átlagdiák kevésbé teljesít.

Az átlagdiák erőfeszítés-minimalizációra törekszik, ám erőfeszítés nélkül a magasabb tudományokban előrehaladni lehetetlen. Mint ahogy enélkül az árokásástól a sziklamászáson át az agysebészetig bármely munkaterületen is lehetetlen értékelhető teljesítményt nyújtani.

Amikor egyesek – akár jó szándékkal, egy sajátos esélyegyenlőségi megfontolásból – a követelményszint leszállításával próbálják megnyitni a magasabb szintű tanulás (s ezzel a remélt társadalmi érvényesülés) lehetőségét olyanok előtt, akik, bár részben önhibájukon kívül, de (még) alkalmatlanok annak megszerzésére, nemcsak pártfogoltjaikat csapják be, de általában is rossz szolgálatot tesznek a nemzeti versenyképesség ügyének.

Becsapják azokat, akiknek segítenének, mert hiába kerülnek be a küszöb alatt beosonva a felsőoktatásba, majd ott ütköznek olyan akadályokba, amelyek átugrásához éppen a magasabb felvételi követelmény által ösztönzött teljesítmény képesíthetné őket. Érdemi segítséget csak az nyújthatna számukra, ha abban kapnának támogatást, hogy eljussanak a tudás olyan szintjére, amely birtokában nem kudarcok sorozata és végül lemorzsolódás várja őket.

A némileg magasabb ponthatár és a nyelvvizsga megkövetelése nem zár majd ki senkit a felsőfokú tanulmányokból, aki arra egyébként képességei alapján alkalmas volna, hanem olyan tudás megszerzésére ösztönzi, amelynek birtokában joggal remélhetjük, hogy nem fog a hallgatók harmada menet közben lemorzsolódni, mert ma ez történik. Akinek elsőre nem sikerül, majd újra, komolyabban nekirugaszkodik. A szocializmus idején voltak szép számmal, akiket származásuk és/vagy hitvallásuk miatt az állam megpróbált távol tartani az egyetemi képzéstől.

E fiatalok nagy része végül mégis beverekedte magát az egyetemekre, s azokat kiváló eredménnyel elvégezve többségük komoly szakmai sikereket ért el. És ennek egyik fő oka, hogy tudták, csak maximális teljesítményt elérve van esélyük a bekerülésre, ezért elszántan, újból, harmadszorra, sokadszorra nekirugaszkodtak a felvételinek, kemény munkával felkészülve arra.

Ám akiben nincs meg a kitartás, abból éppen a sikeres felsőfokú tanulmányokhoz szükséges képesség egyik kulcseleme hiányzik. A tudásalapú társadalomhoz nem papírt, hanem tudást kell szerezni. De kemény munka híján még papírt sem lehet szerezni.

A szerző újságíró