Vár állott, most kőhalom

Ez a történet nem a Fideszről szól. Nagyon nem. Ez a történet bizony az Európai Néppártról (EPP) szól: süllyedéséről, bele a nagy liberális semmi kapaszkodást nem engedő mocsarába.

Üres a pulpitus, nincs egységes álláspont. Német közreműködés kellett ahhoz, hogy átmeneti konszenzus alakuljon ki a pártcsalád közgyűlésén Fotó: Vincent VANDOORNICK Forrás: Európai Parlament

A genezishez persze szükséges megemlíteni, hogy a korabeli keresztyéndemokrácia már igazából akkor sem azt jelentette, amit magyar viszonyok között jobboldali, keresztyén nemzeti-szuverenista felfogás alatt értünk. Sokkal inkább jelentett egyféle keresztyénies humanizmust, melyet – (túl)hangsúlyozottan – áthat a görög-római hagyomány és a felvilágosodás öröksége is. Mai szemmel nézve persze az EPP ’78-as politikai programja valóban hihetetlenül keresztyéninek hat („az új Európa dinamikusan fogja megvalósítani a keresztyén eszmeiséget”), összekapcsolja egyént és közösségét, hangsúlyozza a keresztyén perszonalizmust és a keresztyénszociális piacgazdaságot – miközben fellépést sürget „az uniformitás, a társadalmi felelősség hiánya, valamint a növekvő materializmus és a marxista ideológia terjedése ellen”. De emellett az is igaz, hogy „nemzetközi társadalmi igazságosságról” beszél, a kor körülményei között, de elkötelezetten föderációpárti, sőt azt javasolja, hogy „az integráció jelenlegi szintjét úgy kell megváltoztatni, hogy egy valódi döntéshozó szerv jöjjön létre, melyből egy európai kormány fejlődik ki”.

Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok?

A 80-as évekre azonban eurokrata nyelven szólva igen komoly kihívások érték az EPP-t, illetve a (nyugat-)európai keresztyéndemokráciát. Ezek részint a ’68-as ideológia terjedésének, másfelől a hatalomba történő belekényelmesedésnek voltak betudhatók. Ahogy azt a pártszövetség egykori főtitkára, az egyébként erősen középutas Thomas Jansen egész plasztikusan megjegyezte, „a hangulatváltozás az [európai] értékek átalakulását hozta magával.

A 60-as évek ifjúsági és diákmozgalmai, az egyházak befolyásának szertefoszlása, a nyugati politikai rend széles körben történt megkérdőjelezése mind hozzájárult a hagyományok erózió­jához: a keresztyéndemokrácia nagyrészt elvesztette eredeti »vonzerejét«”. Sőt „a hatalom megszerzésének és megtartásának kényszere háttérbe szorított alapvető kérdéseket”, ami a politikai értelemben sikeres 50-es, 60-as években még nem okozott gondot, később azonban „a magabiztosság elvesztéséhez vezetett. Az attól való örökös félelem miatt, hogy intoleránsnak, kőkonzervatívnak vagy reakciósnak skatulyázzák be, a keresztyéndemokrata mozgalom nem merte megvédeni értékeit, és ez a folyamatos hátrálás kifejezetten érzékelhető volt a 70-es évektől, mikor a szociáldemokrata »doktrína« egyre inkább dominánssá vált.”

Az alapvető probléma tehát abból fakadt, hogy a II. világháború ólomnehéz öröksége miatt a jobbközép keresztyéndemokrata erők már eredetileg is ódzkodtak egy karakteresen jobboldali arcél felvállalásától, a se hús, se hal öndefiníciója pedig nem kínált elég fogódzót, mikor a baloldal átvette a kezdeményező szerepet társadalmi ügyekben. A helyzet azonban – akkor még – nem volt teljesen reménytelen.

A problémákat – ellentétben napjainkkal – a néppárti vezetés is érzékelte, és a ’80-as évek második felében elindult egy hazatalálási projekt, lehetséges válaszok után kutatva arra a kérdésre: mi is az a keresztyéndemokrácia? Ennek (mind ez idáig utolsó) kicsúcsosodása a ’92-ben az athéni kongresszuson elfogadott alapprogram volt, mely megerősítette „az evangéliumi tanításra alapozott keresztyén értékek és a keresztyén kulturális örökség között fennálló kapcsolatot”, az „igazság transzcendentális” mivoltát. A Fidesz 2000-ben történt csatlakozásakor hatályos dokumentum még olyannyira konzervatív volt, hogy rögzítette: „Minden ember közösséghez tartozik és saját érdekeit alá kell rendelnie a közösség legitim tekintélyének.” Kárhoztatták a neoliberalizmust, „a korlátlan gazdasági növekedés és a materialista életvitel mélyreható felülvizsgálatát” szorgalmazták, a csatlakozni vágyó közép- és kelet-európai partnerek „szigorú egyenjogúságát” hangsúlyozták, kiemelve, hogy „a patriotizmus és egy adott közösséghez való tartozás érzése természetes része az emberi létezésnek”.

Hogy a néppárt történetében létezett-e valaha az „egész”, nehéz megítélni, de hogy a lángok a 90-es évek második felétől kezdtek már csak részekben lobbanni, az erősen érzékelhető. Ez leginkább a különböző társadalmi ügyekre adott újragondolt álláspontok mentén érhető tetten valamennyi, már az új évezredben elfogadott fontos pártiratban.

A föderatív Európa gondolatából 2012-re egy Európai Politikai Unió akarása lett, 2019-re már megspékelve azzal, hogy „a nemzetállamok önmagukban már nem képesek teljes és hatékony védelmet biztosítani állampolgáraiknak”. Vagy nem vitás például, hogy az EPP a kezdetektől fogva a családot tekintette a társadalom alapegységének: csak míg ez három évtizeddel ezelőtt a férfi és nő házasságán alapuló köteléket jelentette, 2001-re már szükségét érezték elismerni „más életközösségi formák létezését és ezek szükségleteit is”.

(És nem a heterosze­xuális párok között fennálló élettársi viszonyra gondoltak.) A férfi és a nő közötti egyenjogúságot 2001-re már kiegészítették a sokkal genderkonformabb „szexuális orientációk közötti fundamentális egyenlőséggel”, a neoliberalizmus elutasítását 2012-re pedig felváltotta a liberális demokrácia „meghatározó jellemzőként” történő elismerése, valamint annak várva-várt kimondása, hogy „a populizmus és a nacionalizmus konfliktusban állnak a demokráciával és nem összeegyeztethetőek az EU-val”.

A Fidesz lépne ki a néppártból vagy fordítva?

A legcombosabb ízléspreferencia-módosulás ugyanakkor a néppárt által európainak elismert kulturális talapzatot érinti. A néppárt 2012-ben ugyanis „rájött”, hogy nem csak a zsidó-keresztyén hagyomány, a római-görög örökség, illetve a szekuláris humanizmus jellemző ránk, európaiakra: „a sokféleség magában foglalja a zsidó valláson és a keresztyénségen kívül más vallások elfogadását is, így például az iszlámét” – akiknek természetesen joguk van „saját elveik alapján szervezni közösségeiket”.

1951-ben Konrad Adenauer még úgy fogalmazott: „azért kell az európai integráció útjára lépnünk, hogy megmentsük a nyugati kultúrát és a keresztyén Európát”. Nem tudni, van-e, lehet-e még visszaút a hivatalos néppárt számára, haza tud-e találni, ahogy próbálkozott egyszer már a 80-as évek végén. Ahogy a közelmúlt különböző EP- és kongresszusi szavazásai vagy a „három (khm…) bölcs” jelentése körüli huzavona mutatják, a néppárt sem egységes.

A hangadó Benelux, skandináv tagpártok, valamint a németek egy része árulással vádolja a Fideszt (kérdés, hogy az „igazi árulók elárulása” nem éppen visszatérést ­jelent-e az eredeti alapokhoz?), mások, a spanyolok, franciák, olaszok, közép-európaiak és a németek egy része kiáll a magyar kormánypárt mellett, érezve, hogy valójában a Fidesz a néppárt élő lelkiismerete. (Beszédes adalék, hogy valamennyi, a Fidesz kizárása mellett érvelő „keresztyéndemokrata” pártnak van hivatalos LMBT-tagozata.)

„Ha felhígítja saját értékeit, onnantól fogva az Európai Néppárt nem lesz több, mint puszta hatalmi eszköz, lélek és jövő nélkül” – figyelmeztet feltartott mutatóujjal a „hazatalálós” ’92-es alapprogram, mintha szerzői megérezték volna a közelgő veszélyt. Ha sikerülne a hazatalálás, bizonyosan az lenne a legjobb mind az EPP-nek, mind a Fidesznek. Ha nem, a néppárt számára az a vég, míg a Fidesz számára pusztán valami újnak a kezdete lenne.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója