Sorsfordító időket élünk – akár ezzel a jól ismert fordulattal is kezdhetnénk ezt az írást, ha e kifejezés eredeti szépségét a gyakori használat nem koptatta volna már el. S mégis ezzel kell kezdeni, hiszen még alig néhány hónappal ezelőtt is kevesen gondoltak volna arra, milyen világméretű megpróbáltatással nézünk szembe a 2020-as évben.
A földkerekség nagyobbik része jelenleg egy világméretű járvány kellős közepén van. Kit már erősebben érint a járvány, kit még kevésbé. Épp ezért most mindennél nagyobb szükség lenne az erők összefogására, hogy a kór elleni fellépés a lehetőség szerinti legteljesebb szervezettséggel történjen. S így is tesznek szerte a világon; a közös ellenség legyőzése érdekében mindenhol háttérbe szorulnak az egyébként sokszor metszően éles nézetkülönbségek.
Egyetlen ország van, ahol ez nem így történik, s ez a mi hazánk. Egyedül Magyarország az, ahol az összefogás hívó szavára a válasz nemhogy merev elutasítás volt, hanem a fenekedő harag és gyűlölet olyan hullámai csaptak a magasba, amelyhez fogható másutt nem tapasztalható.
Az alaphangot most is részben az ellenzéki politikusok meghatározó hányada (tisztelet a kevés kivételnek), részben pedig az ő térfelükön álló nyomtatott és elektronikus sajtó ütötte meg, de oly erővel, hogy annak visszhangja Brüsszelből, sőt a tengerentúlról is visszaverődött. Politikusok, politikai hangadók, médiamunkások és NGO-fullajtárok egymással versengve sietnek elítélni Magyarországot és különösképp miniszterelnökét. Maradéktalanul egyetértek Fricz Tamás legutóbbi publicisztikájával (Politikai akaratot hajtanak végre, Magyar Nemzet, április 4.), amely szerint korábban soha nem látott, koncentrált, célzott támadás indult Magyarország és annak miniszterelnöke ellen.
Mielőtt ennek okát vizsgálnám, fontos leszögezni, hogy azok az érvek és kifogások, amelyekre a hazai és a nemzetközi sajtó hivatkozik, a legnagyobb jóindulattal is megalapozatlannak és tévesnek minősíthetők, szemenszedett hazugságok. Nem igaz az, hogy az Országgyűlés munkája fel van függesztve. Hazugság az, hogy a kivételes helyzet korlátlan ideig fennállhat, mint ahogy az is, hogy emiatt még országgyűlési választásokat sem lehet lebonyolítani, nem beszélve arról, hogy a védekezést súlyosan gyengítő rémhírek terjesztéséért kiszabható akár többévnyi börtönbüntetés azonos lenne a sajtó- és véleményszabadság befagyasztásával.
Se szeri, se száma az ilyen torz tudósításoknak. Példaként egyet hozok fel: a The Washington Post április 2-i számában jelent meg bizonyos R. Daniel Kelemen tollából „Hungary just became a coronavirus autocracy” címmel. Itt olvasható az alábbi mondat: „A koronavírus-járványra való hivatkozással Orbán most fel tudja függeszteni a fennálló törvényeket, és rendeletekkel meghatározatlan ideig tud kormányozni” (az eredetiben a „rule” szó szerepel). Miért nem igaz ez a megállapítás? Elsősorban azért nem, mert ez a kivételes helyzet nem meghatározatlan időre szól, hanem csak addig, amíg a közvetlen járványveszély fennáll, másodsorban pedig azért nem, mert a rendkívüli miniszterelnöki hatalom nem tetszőleges kérdésekre, hanem kizárólag a járvánnyal összefüggőkre vonatkozik. Az átlag amerikai viszont ilyen és ehhez hasonló tudósítások alapján tájékozódik. Némelyik nyugati vezető sajtótermék megbízhatósága meg a Pravdáéval vetekszik az 1970-es évekből, azzal a különbséggel, hogy a Pravdáról mindenki tudta, hogy hazudik, a mostaniak viszont a „függetlenség” és „objektivitás” fügefalevelével próbálják leplezni saját ferdítéseiket.
S most jön a nehezebb kérdés: mi az eredete ennek az időről időre magasba csapó, párját ritkító gyűlölethullámnak? Miből fakad ez a magából kivetkőzött harag és düh, amely Magyarország törvényesen megválasztott miniszterelnökének konkrét személye ellen irányul? Pusztán a hatalommal való nem rendelkezés is gerjeszthet persze ellenséges szenvedélyeket, de messze nem ilyen hőfokon. Másutt kell tehát keresni a magyarázatot, melynek teljes körű kifejtéséhez még egy hosszabb tanulmány sem lenne elég. E helyütt csak néhány körülményre tudok kitérni.
A legfontosabb tényező az, hogy a miniszterelnök az ország ügyeinek intézése során mer saját talentumára támaszkodni, s nem tart igényt annak a szűk belvárosi elitnek a tanácsaira, amely magát mindig is az abszolút szellem helyi lerakatának képzelte. Személyes képességei, tehetsége, határozottsága, sikeressége messze felülmúlja azokét, akiket a másik oldal fel tud mutatni. Ezekhez most, filozófiatörténészként, két további sajátosságot kapcsolok. Az első Platóntól ered, a másik Arisztotelésztől. Platón Az állam című művében azt írja, hogy a „dialektikosz” (ez nála a filozófus neve) szükségképpen „szünoptikosz”, vagyis egybelátó, aki képes arra, hogy a valóság lehető legtöbb oldalát egyszerre vegye szemügyre, ami ritka kiváltság, s amire egy politikusnak kiváltképpen szüksége van. Ezt tapasztaljuk ma is a járványhelyzet kezelése kapcsán. Arisztotelész pedig annak tulajdonít nagy jelentőséget, amit ő fronészisznek, gyakorlati bölcsességnek nevez, s amit olykor eszélyességnek szokás fordítani. Hiszen nagy szükségünk van arra is, hogy a kormányfő „ne verjen mellé a szögnek”, mert ha ez megtörténik, arra egy egész ország ráfaraghat.
S mi a helyzet a gyűlölettel, a gyűlölséggel? Részletes elemzés helyett egy dolgot emelek ki: a gyűlölködő ember gyűlöl azért is, mert lelke mélyén tisztában van azzal, hogy gyűlöletének tárgya nála magasabban van, fölötte áll, így kisebbségi érzésének nincs egyéb tere, mint hogy gyűlöl. A gyűlölet nemegyszer az alantas ember mindennapi lelki tápláléka.
2010-ben, amikor a választások után a miniszterelnök kormányozni kezdett, az ország kétségbeejtő helyzetben volt. Hosszú évek szívós munkájával, hozzáértő politikájával sikerült neki és munkatársainak kivezetnie az országot a szakadék mélyéről, olyan helyzetbe hoznia, amely sok helyen elismerést váltott ki. Hazánk gazdasági, pénzügyi mutatói, paraméterei magukért beszélnek; sokak helyzete vált könnyebbé, emberibbé. S ezért az ellenzék részéről mit kapott cserébe? Azt, hogy O1G.
S most itt vagyunk a járvány kellős közepén. Nem elég, hogy hatalmas erőfeszítést kell tenni az elmúlt évek eredményeinek megtartásáért, a miniszterelnök ráadásképp olyan gyalázkodással teli össztüzet kap a hazai ellenzék és a félretájékoztatott külföld részéről, amilyenhez fogható talán 2012-ben volt; az vezetett akkor az első békemenet létrejöttéhez.
Most legfeljebb csak egy virtuális békemenetet lehetne szervezni a miniszterelnök támogatására. De erre most ugyanakkora szükség van, mint nyolc évvel ezelőtt, hogy tudja és érezze: nincs egyedül. Százezrek és milliók állnak mellette, hogy előmozdítsa az ország ügyét, hogy a katasztrófából, amelybe most a koronavírus taszítja hazánkat, együtt képesek legyünk kilábalni.
Örök érvényű idézettel fejezem be: Ember, küzdj, és bízva bízzál! Mert bizalommal és bizakodással a küzdelem is elnyeri értelmét.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár
