Barlanglakók

A kommunista érában tiltották, hogy hősi halottainkról úgy emlékezzünk meg, ahogyan az szabad országokban természetes. A legendás hírű könyvkiadó, Cserépfalvi Imre lánya, az Egyesült Államokban élő Cserépfalvi Galligan Katalin Mimikokó illegális élete címmel nemrégiben megjelent kötetében állít emléket a második világháború áldozatainak.

A történetek egy év eseményeit ölelik föl a németek 1944-es bevonulásától kezdődően. Ez az év a Cserépfalvi család életében a bujkálás időszaka volt. Az édesapa baloldali nézetei miatt vonult illegalitásba, később a zsidóüldözések elől a család egy kis hegyi faluba, Szarvaskőre menekült. Mimikokó, a nyolcéves kislány akkor járt életében először falun. Itt csodálkozott rá a paraszti életformára, itt kezdte lázasan érdekelni, vajon a falusi asszonyok kapnak-e levelet fronton harcoló fiaiktól, férjeiktől, testvéreiktől.
– Mi az oka, hogy sok évvel a háború után született meg ez a könyv?
– Vissza kellett térnem Szarvaskőre. Édesapám századik születésnapját ünnepeltük a közeli Cserépfalun, akkor látogattam meg gyerekkorom kedves helyszínét is.
– Mi vitte vissza az eldugott faluba?
– Meg kellett tudnom, kaptak-e végül levelet az asszonyok.
– És kaptak?
– Nem. Egyetlenegyet sem. A férfiak mind ott maradtak az idegen földben. Az asszonyok sem éltek már, mire visszatértem. Csak azokkal tudtam beszélni, akik ismerték őket. Így is fontos találkozás volt. Tudták, hogy nagyon messziről jöttem, és úgy érezhették, a világ mégsem feledte el falujukat és a valaha ott élt embereket.
– Valami így sem hagyhatta nyugodni, mert azóta újra járt ott.
– Koszorút akartam vinni azoknak a sírjára, akiket gyerekkoromban ismertem. Magammal vittem fiamat is, hogy utánam is legyen, aki emlékezik rájuk. Amikor odaértem, a temető kapujához közel kisebb emlékművet találtam, rajta a háború katonai és polgári áldozatainak neve. Köztük a Punyiaké, akikről annyit hallottam, de még fényképről sem ismertem őket, és levelüket együtt vártam az asszonyokkal. A koszorút végül az emlékműnél helyeztem el. Gyönyörű volt az idő, és látszott, mennyire szép ez a táj. Gyerekkoromban úgy gondoltam, annyira a világ végén van ez a falu, hogy ide biztosan nem jut el a háború. Mégis elvitték e szépséges vidékről ezeket az embereket. De őket legalább nem felejtették el egészen.
– A faluban kidobolták annak idején, hogy az ott élők nem járhatnak zsidó orvoshoz. Akkor azt mondták a falusiak, fölteszik ők is a sárga csillagot, és úgy mennek Egerbe Sándor Imréhez, aki mindig is gyógyította őket. A kis Mimikokó fantáziáját az is nagyon izgatta, vajon tényleg fölvarrják-e a szarvaskőiek a csillagot.
– Nem került rá sor, mert elvitték a környékbeli zsidókat. Sándor Imrét is deportálták. Pedig ő annyi embernek segített menekülni. De ahogy a Punyi fiúknak nem jutott eszükbe, hogy ne menjenek el katonának, úgy nyilván ő se tudta elképzelni, hogy elmeneküljön. Jártam az egri zsidó temetőben is, ahol Sándor Imre neve az auschwitzi áldozatoké között szerepel. Egerben sétányt is neveztek el róla. Úgy érzem, sok tekintetben közös a zsidó orvosnak és egykori pácienseinek a sorsa. Elvitték őket valami miatt, ami nem az ő ügyük volt, és meghaltak idegenben. Hányan lehetnek, akikről már nem beszél, akikre nem emlékszik senki. Az emberek akkor érzik említésre méltónak a háború áldozatait, ha nagy számokról, milliókról van szó, vagy ha sikeres akcióban áldozták fel az életüket. Ha nemes a szándék, de nem jártak sikerrel a bevetésben, senki nem akar róluk beszélni. Amikor édesapám angol titkosszolgálati múltját kutattam, rábukkantam egy Kovács Béla nevű labdarúgó történetére. Ő Olaszországban élt gondtalanul, amikor megtudta, hogy az aláaknázott budapesti hidak megmentésére keresnek embereket. A többiekkel együtt ledobták ejtőernyővel, de őt is, társait is elfogták, kivégezték. Megkerestem ezzel a történettel a Magyar Labdarúgó-szövetséget, de nem igazán keltettem fel az érdeklődésüket. Később rádióinterjúban beszéltem Kovács Béláról; azt hittem, valakit majd érdekel, de semmi visszhangja nem lett az ügynek.
– Kik vettek részt Cserépfalvi Imre századik születésnapjának megünneplésén?
– Kellemes meglepetés volt számomra, hogy a népi írókat tömörítő szervezetek képviseltették magukat. Gyakori, hogy egy jelentős ember századik születésnapját mindenféle érdekcsoportok saját céljaikra használják fel. Ezúttal azok voltak jelen, akikhez mindig is sorolta magát édesapám. Mielőtt Szarvaskőre kerültünk, akkor jelent meg közös kötetben A tardi helyzet és a Cifra nyomorúság. Mindenki arról beszélt papa környezetében, hogy A tardi helyzetből végre megtudja mindenki az igazságot a magyar faluról. A könyvet a tardi asszonyok hímzései díszítették, így próbálta apám némi jövedelemhez juttatni ezeket a nagyon szegény, barlanglakó nőket.
– Várható-e folytatása a Mimikokó illegális életének?
– Nem várható. Sokan biztattak, de ami 1945 után történt, túl borzalmas ahhoz, hogy Mimikokó beszéljen róla. Egyébként is úgy érzem, amikor megkoszorúzhattam a szarvaskői háborús halottaknak állított emléket és Sándor Imre emléktábláját, nyugvópontra jutott bennem ez a történet. Inkább Albert Göring történetét írom meg angol kiadóm számára.