Az ideális világ

A kútnál lavórral álló szomjas afrikai kisgyerekek képe amolyan szomorú zsáner, minket nem érint, valójában meg se tudjuk érteni azt a világot.

Afrikai gyerekek a kevés használható kút egyikénél. Nagy szükség van a magyar szakértelemre

Az olyan, mint Európa. Mindig, minden tájon tökéletes idillként azt a vidéket képzelik el, amit mi látunk minden nap. Dús lombú fák, csörgedező patakok, méltóságteljesen hömpölygő folyó a világváros közepén. Mivel minket a Kárpátok vonulata mindig megvédett a nagyobb kataklizmáktól, leginkább a tévéből és a messziről jött emberek meséi­ből hallunk arról, milyen haragos is tud lenni a természet. Távoli vidékeken ez a harag az élet természetes velejárója.

Itt, Magyarországon bőven van víz, még Európában is különösen jónak számít a helyzetünk. A kútnál lavórral álló szomjas afrikai kisgyerekek képe amolyan szomorú zsáner, minket nem érint, valójában meg se tudjuk érteni azt a világot. De ők se a miénket. Mert ott, a szennyezett víz országaiban ez különösen fontos kérdés, és nekik álomszerű a szőke és kék szemű, fehér bőrű emberek vidám hancúrozása a szökőkutakban. Felteszik, ott minden jó, ott az emberek boldogok, rengeteg a pénzük, így pedig vonzza őket a földi paradicsom. Legtöbbjük persze megmarad hazájában, egy kicsi részük elgondolkodik, egy töredékük el is indul, egy hangyányi hányaduk meg is érkezik az álmok földjére, ahol kiderül a különbség a reklámfilmek Európája és a való világ között.

Ez a rendkívül elnagyolt leírás azonban nem így történik a valóságban. Senki se a vízért harcol, hanem az életéért. A víz hiánya kiszárítja a legelőt, ezért az egyik törzs áthajtja az állatait a másik földjére, ahol emiatt kialakul egy perpatvar, mondjuk, egy muszlim és egy keresztény pásztornép között. A vízhiány így hamar átalakul vallásközi konfliktussá, hozzánk pedig csak akkor jut el a híre, ha már tömegeket ölnek meg a legelőkért vívott harc következményeként. A víz pedig soha nem lesz arrafelé bőségben, soha nem is volt, a sivatagos és félsivatagos területeken így éltek az emberek mindig, és ez soha nem is fog megváltozni.

Csak ötven évvel ezelőtt nem volt a beduin pásztorok zsebében okostelefon, és nem volt zökkenőmentes internetelérés Közép-Afrikában. Az ábrándos békeidők soha nem léteztek, amikor az ember barátságban élt a természettel, s elvett magának annyit, amennyi neki kellett, de meghagyta utódainak a csörgő patakokat és boldogan hallgatta a fülemülék énekét, bölcsen megtanítva gyermekeinek a mértékletességet. Az ember sokkal hatékonyabb lett, többet tud kivenni a földből, és ahogy a múltban sem, ma sem azzal törődik, hogy a szomszédnak is maradjon. Hiszen ő maga is nélkülözik.

Így aztán mindig lesz olyan embertömeg, amely elindul nincstelen hazájából a zöld mennyország, Európa felé, és természetszerűleg rosszabb körülmények közül jön, mint a mi általunk megszokott. Mi is mondhatjuk, hogy persze, nálunk van víz, de az osztrákoknál még csoki is van, meg elég magas hegyek, Amerikában pedig még annál is több, például egy olyan óriásváros, ahol minden szálloda földszintje kaszinó, és száz kilométerről viszik oda a vizet. Mert vize sajnos nincs a sivatagos Las Vegasnak.

De megoldják, legfeljebb azt kell megszokniuk, hogy a csapból ihatatlan víz folyik. Ott nem ez az élet mozgatórugója, pedig pontosan ugyanolyan pokoliak a körülmények, mint a Száhel-övezetben. Vagy Izraelben, amelyet nem arra tervezett a Jóisten, hogy kilencmillió ember lakja. A Gázai övezettel átellenben található Eskol tartomány tavasszal kivirágzik, mert leleményes mérnökök alácsövezték az egész sivatagot, Ausztráliából és Amerikából hoztak növényeket, amelyek mutatják, milyen szépen boldogul Izrael, víz nélkül is van virágoskertje. Pedig ez becsapás, egyben önbecsapás. A sivatagnak is megvan a maga feladata, az se véletlenül alakult ki.

De a legkevésbé se a mi dolgunk azt termővé locsolni.