Joggal választottak

Két fontos személyi kérdésben döntött tegnap az Országgyűlés, amely kétharmados többséggel alkotmánybíróvá választotta Handó Tündét, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) első elnökét és megújította Polt Péter legfőbb ügyész mandátumát.

Az utóbbit nem nagyon kell magyarázni. Az ügyészség váderedményessége kiemelkedő, tartósan 95 százalék feletti úgy, hogy közben a terheltek bűnösségét az esetek több mint nyolcvan százalékában a váddal mindenben egyezően mondja ki a bíróság. És nem, nem azért, mert bólogatójánosok ülnek a pulpituson – a magyarországi bírók ahhoz túlontúl önérzetesek, függetlenek, sőt néha az embernek olyan érzése támad, hogy még önteltek is.

Polt Péter azonban ritkán kap elismerő szavakat. Ő az ellenzéknek meg a „független-objektív” sajtónak is csak a „félázsiai álkeresztény hibridrezsim” bábja, egy „fideszes”. Dacára például annak, hogy sokunk elvárásával szemben a börtönök 2010 után nem teltek meg a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-korszak politikusbűnözőivel. Vagy annak, hogy az ügyészség az OLAF, az unió csalás elleni hivatala által kezdeményezett ügyekben a tagállamok átlagát (36 százalék) lényegesen meghaladó mértékben, 45 százalékában emelt vádat 2012 és 2018 között…

A legfőbb ügyész, valamint az általa vezetett szervezet pártatlanságát és szakmaiságát tehát nehéz kikezdeni. Polt Péter újraválasztása pedig erre tekintettel magától értetődő volt.

Handó Tünde helyzete más. Bizonyos szempontból ellentmondásosabb, a bíróságok életében betöltött szerepét, különösen annak hatásait a maga egészében értékelni csak évek múltán, egy új bírói generáció tevékenységének tükrében lehet majd. Az újítók, a rendszerváltók átka sújtja. Ő 2012-ben egy olyan hivatal vezetésére kapott mandátumot, ami korábban nem létezett, és amelynek talán legfőbb feladata a bíróságokon elmaradt, de legalábbis torzra sikerült 1989–1990-es rendszerváltozás befejezése volt, egyszersmind azzal, hogy a szervezetet átvezesse a XXI. századba.

Ehhez először a posztkádári, félfeudális viszonyok felszámolását kellett megkezdeni, ami sértette az addig kiskirályként uralkodó törvényszéki elnökök és familiárisaik érdekeit. De bírák sokaságát tette ellenségévé azzal is, hogy határozottan nyitni igyekezett a fiatalok, a semmilyen dinasztiához nem kötődők felé.

Egy-egy közfelháborodást keltő ítélet után mértéktartásra szólította fel a sajtó egy részét és a politikusokat – nem a verdikt, hanem a bírói függetlenség védelmében. Ilyenkor a balliberálisok ünnepelték. Amikor ugyanebből a megfontolásból a Soros György fizetési listáján szereplő „jogvédőket” eltiltotta a bírák „érzékenyítésétől”, narancssárga ördöggé vált. „Szájerné” lett belőle.

De a sorozatos botrányok, a műbalhék ellenére a bíróságok objektív mutatói a legtöbb tekintetben javultak az elmúlt években. Az unió igaz­ságügyi eredménytábláján Magyarország évről évre előrébb lépett. Az eredményeket viszont elhomályosította az ítélkezés hullámzó minősége – ám vigyázat, ezért jog szerint a Kúria, illetve annak elnöke a felelős! – és az Országos Bírói Tanács alapvetően politikai természetű, a kormány és a nemzeti karakterű bírósági rendszer ellen irányuló hangulatkeltése.

Mindez azonban már nem számít. Hiszen Handó Tündét nem a rendszerváltoztató-rendszermegújító munkásságáért választották az Alkotmánybíróság tagjává, hanem azért, amit eddig kritikusai sem tagadtak el tőle: a kiemelkedő jogelméleti tudásáért. Azért a tudásért, amit valahányszor el fognak vitatni tőle a jövőben, ha döntése, különvéleménye szemben áll majd az ellenzék érdekeivel.