Második hullám

Majd ötven, száz év múlva történelem lesz ez az egész – de nekünk most van itt a második hullám.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Itt a második hullám. Majd ötven, száz év múlva történelem lesz ez az egész – ahogy nekünk is história ma már az egykorvolt spanyolnátha, amelybe milliók haltak bele, és nem ezer évvel ezelőtt, hanem nagyanyáink, nagyapáink gyermekkora idején.

De nekünk most van itt a második hullám. Nekünk ez az életünk.

Messzinek tűnik ma már a tavasz. Szinte olyan messzinek, mint a spanyolnátha. Valamiért így működik az emberi agy és a lélek, ami valószínűleg elengedhetetlen feltétele minden túlélésnek. Szóval messzinek tűnik a tavasz, a bezártság, a távoktatás, az idősek és a fiatalok külön bevásárlási idősávja, a kihalt, néptelen utcák, a csönd. (Amúgy e két utóbbi kifejezetten üdvös volt.)

Messzinek tűnik a tavasz, hangos, zsivajgó volt a nyár, és úgy tűnt, a koronavírus eltűnt örökre, elhagyott bennünket, s rossz emléket hagyott csupán maga után. Olyanok voltunk kicsit ezen a nyáron, mint amikor süllyedt a Titanic, de a bálteremben játszott a zenekar. Most mi voltunk a zenekar. Mi játszottuk a nyári tücsökzenét. És most kissé ijedten kapjuk fel fejünket az egyre nyugtalanítóbb hírek hallatán. Harminc új fertőzött, aztán kilencven új fertőzött, tegnap már százharminckét új fertőzött. Karanténba kerültek államtitkárok, miniszterek, képviselők – tényleg itt a második hullám.

„A határvédelem tekintetében visszatérünk az első hullám szabályaihoz, fő szabály szerint szeptember elsejétől külföldi állampolgár Magyarország területére nem léphet be, csak indokolt esetben, külföldről hazatérő magyar állampolgárok esetében pedig két hét karantén vagy két negatív teszt az előírás.” Ez a világos beszéd. S ha elfelejtjük nyári tücsökzenénket, és felelősséggel körülnézünk, biztosak lehetünk benne, ez a felelős lépés. S ez még mindig nem fáj nagyon. Külföldi nem léphet be, csak nagyon indokolt esetben – ezt azért ki lehet bírni. A saját külföldi utazásunk pedig innentől kezdve nem pusztán hazardírozás, hanem tudatos vállalás: ha elmegyek, visszatértemkor két hét karantén jön, illetve ha produkálok saját költségre két negatív tesztet, akkor mehetek haza. Lássuk be: ez is így van jól. Külföldre utazni nem életbevágó, ezért ha valaki mégis így dönt, vállalja a következményeit, anyagi értelemben is. De ami talán mindennél fontosabb: erősen remélnünk kell, mindez elegendő lesz elkerülni a legrosszabbat. Vagyis a belső zárat. Az üres iskolákat, éttermeket, múzeumokat, mozikat, színházakat, mert az már nagyon komoly károkat okozna mindannyiunknak.

Ez a vírus megpróbálta Európát, kit jobban, kit kevésbé; lassan két vállra fekteti az Egyesült Államokat, Indiát, Dél-Amerikát, s mindezt akkor, amikor vírus nélkül is súlyos beteg a világ. Nem kis részben elme­beteg. S valahol itt kell(ene) felfognunk a lényeget, vagyis azt, hogy a normalitás világa lesz képes egyedül felülkerekedni ezen. Ezen is. A normalitás világában a veszély sok mindent felülír, s minél nagyobb az a veszély, annál több természetesnek tűnő dolgunkat kell felfüggesztenünk.

Ez az átkozott vírus pedig elég nagy veszélynek tűnik. Egyre nagyobbnak. És most itt van a második hulláma. Vakcina ellene vagy van, vagy nincs – a szokásos, visszataszító nyugati gőggel magától értetődő kiröhögni az orosz vakcinát, hiszen „az oroszok úgysem tudnak kitalálni semmit”. Létezése óta még soha nem volt olyan messze a Nyugat attól, hogy bármely alappal kiröhögjön másokat, mint most. És napról napra távolodik a röhögés jogától, a felsőbbrendűség (hamis) illúziójától.

Ez a Nyugat lassan mindenre alkalmatlan. Ez a Nyugat a döghalált szívja magába, mint Hippia Madáchnál a római színben.

Úgyhogy legyen eszünk. Csak magunkra számíthatunk – de ránk mások még számíthatnak. És ez óriási felelősség.