Nemrég azon gondolkodtam, hogy mit jelent a haza. Valamiért rögtön a halottaimra gondoltam, az őseimre. Arra, hogy ők mindig vannak. Ha ráülök a sírjuk szélére, századszor elolvasom a nevüket, születésük, haláluk dátumát, és nemcsak megemlékezem róluk, hanem erőt merítek jövendő küzdelmeimhez is. Idén nem utazhattam haza halottak napjára, pedig minden halottam otthon van, Erdélyben. Lám, ha lezárják a határokat, még a halottainktól is elválaszthatnak minket, ez is az év keserű felismerései közé tartozik.
Így hát gyertyát gyújtottam az asztalomon, mécsest helyeztem az ablakomba. Olcsó pótlék ez, nem váltja ki a halottak napi találkozást, a temetőkert avarillatát, a gyertyatenger fényét, az ősz füstszagú melankóliáját, a rögök hűvös érzését a tenyeremben, a vérrel szentelt földet, ahol ők nyugszanak. Hisz ott vannak mind, a nagyszüleim, a dédszüleim, távolabbi falvakban az ükszüleim. Ha volt időm, nekik is vittem krizantémot, őszirózsát, fehér gyertyát.
Ebben az évben talán más fényben látjuk a halottak napját is. Kettős gyászkeretben, mert „emberemlékezet” óta nem volt rá példa, hogy halálhírek olvasásával kezdjük a napot. A számok embertelen, rideg valósága halálfélelemmel, szorongással és aggodalommal tölt el, akkor is, ha erőt színlelve elfojtjuk ezeket az érzéseket. Utoljára a középkori nagy pestisjárvány elevenítette fel a memento mori régi bölcsességét, mert akkor a halál fenyegetően időszerűvé vált, és ez a gondolat a fogyasztói társadalom eljöveteléig velünk is maradt. Az idei év ismét eszünkbe véste ezt a szállóigét. Sokan arról beszélnek, hogy a koronavírus-járvány is átformálja majd a világot, gondolkodásunkat, és ezentúl máshogy élünk. Csakhogy ennek semmi jelét nem látjuk: erőszakos tömegtüntetésektől hangosak a világ nagyvárosai, vérlázító terrormerényletek borzolják az európaiak kedélyét és háborúk tetézik a pandémiát, mintha mi sem történt volna.
Pedig ilyen időkben lehet, hogy újra elő kellene vennünk Szabó Lőrinc Kortársak című versét, és nem ártana, ha itthon és világszerte is felidéznénk néhány versszakát: „Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven; / s tetszik, nem tetszik, látni kell: / ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel. / Még husz év, tiz, talán harminc, esetleg ötven; / – Béke, mért vagy csak a halottaké a földben!”
