Memento mori, memento vivere

Nemrég azon gondolkodtam, hogy mit jelent a haza. Valamiért rögtön a halottaimra gondoltam, az őseimre.

Fotó: Andras Eberling

Tehát a memento mori mellett eszünkbe kellene vésnünk a memento viverét is. Gondolnunk kellene arra, hogyan élünk és milyen minőségű életet élünk, levetkőzzük hagyományaink maradékát is, vagy még kimegyünk a temetőbe és gyertyát gyújtunk? Amikor azokkal időztem, akik másszor voltak, mindig azt hittem, hogy ilyenkor számonkérnek engem – balga hit ez, talán pogány maradvány. Sokszor éreztem, hogy követik az életemet, figyelnek, én pedig ezen a napon számot adok nekik a dolgaimról, mert a halottak napja egy nagy találkozás lehetősége, hisz életünk, sorsunk rejtett alkatrészei ők. Tudom, van, akinek ez pusztán formaság, társadalmi beidegződés, amit le kell tudni, és akkor nem furdal a lelkiismeret. Körbeálljuk a sírt, felidézünk pár emléket, elhelyezzük a virágokat, fejet hajtunk, és sietve iszkolunk vissza a kocsiba, hogy lehetőleg minél kevesebb rokonnal, ismerőssel találkozzunk. Pedig örülnünk kellene, hogy még vannak ilyen kapaszkodóink, hogy vannak ilyen időtlen kapaszkodóink, hisz ahogy Kányádi Sándor írta Halottak napja Bécsben című versében: „Mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek / bora ecet könnye torma / gyertyájának is csak korma / álldogálhat egymagában / kezében egy szál virággal / Mert a legárvább akinek / még halottai sincsenek”.