A Dunán túl

Szlovákiának van egy nagy létszámú, történelmi okokból egy tömbben élő, évezredes hagyományokkal rendelkező, saját kultúráját követő és arra nagyon büszke közössége.

Lehet-e részt venni a politikában saját nézetekkel? – tette fel a kérdést a liberális jogásznő Fotó: MTI/AP/Petr David Josek

Zuzana Caputová lehet az első olyan szlovák államfő, aki felismerheti, hazáját nem csak szlovákok lakják. Sőt az etnikailag nem homogén Szlovákiának van egy nagy létszámú, történelmi okokból egy tömbben élő, évezredes hagyományokkal rendelkező, saját kultúráját követő és arra nagyon büszke közössége, amely nem gátja, hanem motorja lehet az ország sikerének. A magyarok. Akiket a nagyon rövidke állami történelemmel bíró országban el akartak már tiltani a nyelvük használatától, űztek volna át a Dunán túlra, megfosztottak volna identitásuktól, de minden kísérlet csütörtököt mondott. A magyarok maradnak.

Ez pedig lehet akár közép-európai sikertörténet is, minden súlyos múltbéli sérelem ellenére. Mert ma az a feladat, hogy a felvidéki magyar átlagpolgár megkapja a lehetőséget arra, hogy boldoguljon Szlovákiában, a gyereke tanulhasson magyar iskolában, de nem elzárkózva az ország társadalmától, fontos építőköve legyen magyarként Szlovákia boldogulásának.

Hosszú út vezetett oda, hogy ezt elfogadja a szlovák többség, és nyilván nincs vége a küzdelemnek. De egyértelműen jobb most a helyzet, mint mikor Sólyom László köztársasági elnököt visszafordították a Mária Valéria híd közepéről a Dunán túlra. Ezt az időszakot pedig jobb nem elszalasztani. A kormányzati háttér mindkét oldalon megvan, a visegrádi együttműködés sehol nem pezseg olyan látványosan, mint épp Magyarország és Szlovákia között, ahol Budapest és Pozsony is félre tudja tenni a látszólagos ideológiai eltérést a pragmatikus együttműködés érdekében. A most beiktatott szlovák elnök pedig saját bevallása szerint látja, kik élnek ott, az ország déli részén.

Ez viszont csak keret, amelyet meg kell tölteni tartalommal. A politika nem fog végigvezetni senkit az életen, minden döntés eljut a legszemélyesebb szintre, azaz a felvidéki átlagpolgárnak el kell döntenie, magyar iskolába járjon a gyereke, mert nemzetének hű fia marad; vagy nem harcol az eszmékért, és elfogadja, hogy Szlovákiában a szlovákok az urak. Hogy a két gondolkodásmód közül melyik győz, azt számos módon lehet befolyásolni.

Például azzal, hogy a magyar állam közösséget teremt a felvidéki magyarok körében a dunaszerdahelyi futballstadion felépítésével, a csapat támogatásával, azzal, hogy mindenki érzi minden héten, egy vérből valók vagyunk. Mikor azonban a lelkes DAC-os a meccs után a szavazófülkébe menne, ott a papíron nem lát mást, csak káoszt, törpe támogatottságú egységpártot gyanús hátterű politikusokkal, különböző, egymással harcban álló képviselőket, akik icipici körök apró-nagy emberei.

Nem a szlovákokkal szemben kell meghatároznia magát a felvidéki magyarságnak, hanem önmagát kell a lehető legjobban megszerveznie, hogy boldoguljon, és előremozdítsa azt az országot, amelyben él anélkül, hogy bármely jogáról le kellene mondania vagy felmerüljön benne az identitásának megváltozása. Gyökerek nélkül csak ideig-óráig lehet el bárki, a kilúgozott identitású Nyugat-Európa példáján látszik, milyen veszélyes ez a multikulturális kísérlet.

Szlovákia viszont nem Nyugat-Európa, hanem a kontinens közepén van, és közös felelősségünk, magyaroké és szlovákoké, hogy ez a nagyon fiatal ország jól muzsikáljon minden polgára örömére. A keretek megszilárdulása után pedig még az is lehet, hogy az ősz kezdetén nem fogja az UEFA-ellenőr bezáratni a Fradi stadionjának bizonyos szektorait a menetrendszerű nézőtéri rendbontások miatt, amikor Magyarország sorsdöntő mérkőzésen fogadja Szlovákiát.

A Dunán innen.