A koronavírus-járvány által ránk kényszerített új társadalmi szabályok, szokások és érintkezési formák leginkább a magyar–ukrán diplomáciai kapcsolatokra emlékeztetnek. Nincs baráti borozgatás, mint a lengyelekkel, szabadtéri sörözgetés, mint a bajorokkal. Tisztes távolságot tartunk egymástól, mellőzzük a kézfogást, eltakarjuk az arcunkat, nehogy valami félreérthető, sértőnek vélt mondatot olvassunk le egymás szájáról. Az óvatosság és a körültekintés jellemzi manapság ezt a viszonyt, amely barátiból szinte ellenségessé fajult az elmúlt néhány évben.
Az Euromajdan zűrzavarából hatalomra került, katonai konfliktusba keveredett ukrán vezetés ugyanis az önfejű nacionalizmus politikáját választotta, amelynek többek között az ország kisebbségei lettek az elszenvedői. A kormány retorikája másokra is hatással volt. A honfoglalási emlékmű megrongálása, a KMKSZ irodájának felgyújtása, a kárpátaljai magyar tisztviselőknek küldött fenyegető levelek, az ukrán radikális csoportok uszító utcai felvonulásai – egyik sem a békés egymás mellett élésről tettek tanúbizonyságot. A magyar nyelv oktatását és mindennapos használatát ellehetetlenítő ukrán törvények sem javították a kisebbségiek kedélyállapotát. Az elszegényedett és lélekszámukban megfogyatkozott kárpátaljai települések ma Magyarország gazdasági támogatására szorulnak. Ebben a helyzetben nem tehetett mást a magyar kormány: a konfrontációt választotta.
A konfrontáció a kapcsolatok megromlásával, elhidegüléssel járt, ahogyan ilyenkor lenni szokott. Magyarország mindaddig blokkolja Ukrajna euroatlanti integrációs törekvéseit, amíg az a kisebbségellenes törvényeket nem módosítja. A vétóval még a NATO-val is szembementünk, amely mihamarabb a tagjai között akarja tudni Ukrajnát. Ebben a helyzetben nem tehetett mást a magyar kormány: nemzettársaink támogatását előbbre valónak tartotta, mint a katonai tömb érdekeit.
Az érdekek védelme azonban nem jelenti a pragmatizmus és a kompromisszumra való készség teljes hiányát. Nincs szükség szembenállásra akkor, amikor az érdekek nincsenek átfedésben egymással. Bebizonyosodott ez már az elmúlt években a magyar–szlovák, a magyar–szerb, a magyar–horvát, de még a magyar–román kapcsolatok esetében is. Erre utalt tegnap Szijjártó Péter is, amikor Kárpátalján járva, ukrán kollégájával találkozva kifejtette: ezekre a pozitív folyamatokra lehet alapozni a Kárpát-medence, Közép-Európa jövőjét. – Ez az a jövő, amelyben mindenki megtalálja a maga hasznát, amely során nem feszíti szét kapcsolatainkat a nemzeti hovatartozásunk – utalt a magyar külügyminiszter a visegrádi négyek egyre szorosabb politikai együttműködésére, gazdasági összefonódására.
A magyar–ukrán viszonynak sem kell mindörökké fagyosnak, törékenynek lennie, az ukrán elnöknek tavaly megválasztott Volodimir Zelenszkij első megnyilatkozásai pedig reményt keltőek voltak. Többször jelét adta annak, hogy a harcias retorika helyett együttműködésre törekszik. Az ukránosítást Kárpátalján is előíró törvények eltörléséről, módosításáról azóta ugyan nem esett szó, de diplomáciai értelemben legalább történt előrehaladás: az egymásnak üzengetés helyett a tapogatózás, a nehéz, de szükséges tárgyalások időszakába léptünk. Erre is utalt tegnap Szijjártó Péter, mondván, lépésről lépésre kell haladni, hogy a magyar–ukrán kapcsolatokat minden tekintetben jó irányba tereljük. A kialakult feszültség tükrében mindenképpen jelentős, bizalomerősítő lépésnek tekinthető a Kárpátalján tett tegnapi látogatás és eszmecsere.
A távolságtartás helyett most az értelmes párbeszéd, egymás megkönyökölése helyett a könyökkel való köszöntés ideje jött el.
